A Kóborló Karaván Ryan Laukat legújabb, 2025 végén magyarul megjelent társasjátéka. A készítő Szunnyadó Istenek című korábbi játéka miatt nagy érdeklődéssel vártam az újabb alkotását is. A Szunnyadó Istenek és a Kóborló Karaván persze dobozméretet és játékidőt tekintve is más kaliber, de Laukat fantáziája és igényessége okot adtak az optimizmusra az új megjelenéssel kapcsolatban is.
Az utóbbi években úgy fest, hogy a videojátékipar teljes egésze magára talált az évekig tartó mainstream ötlettelenség és lustaság után, amikor körülbelül csak az indie stúdiók voltak képesek érdemit alkotni. De véleményem szerint 2022 óta stabil felfelé ívelő pályán vagyunk ismét, olyan címekkel mint az Alan Wake 2, A Plague Tale, Baldur’s Gate 3, Death Stranding 2, Elden Ring, God of War: Ragnarök, Helldivers 2, Indiana Jones and the Great Circle, Kingdom Come: Deliverance 2, vagy személyes kedvencem, a Spider-Man 2. Ilyen lista után vannak elvárások azt hiszem az idei évre is, nagyon helyesen. Ó és van is bőven mit várni. Szedjük össze a legfontosabbakat!
Közel tíz hosszú esztendő után az újév első óráiban végleg pont került a Stranger Thingsben megismert ifjú kalandorok történetére. A Duffer-tesók által megálmodott felnövéstörténet sokunk szívébe nyert előkelő helyet az évek alatt, amely sajnálatos módon végül pont oda helyezte a hangsúlyt a mindent eldöntő finálé során, amelybe korábban már nem egy nagy franchise belebukott. De vajon hol csúszott el a hatalmas várakozás övezte ötödik évad? Tényleg olyan rossz lenne, mint ahogyan azt az internet népe harsogja?
Nem rég ért véget a Prime Video-n a The Mighty Nein című új animációs sorozat, amely első ránézésre kísértetiesen hasonlít a The Legend of Vox Machina sorozatra. Nem véletlenül: mindkettő a Critical Role egyik Dungeons & Dragons kampányának animációs feldolgozása. A csapatnak egyébként volt egy harmadik nagy kampánya is (Bells Hells), ami tavaly februárban ért véget három és fél év után. Ki tudja, talán abból is lesz egyszer animáció. A kapcsolat azonban nem merül ki ennyiben. A The Mighty Nein ugyanabban a világban játszódik, mint a Vox Machina, nagyjából húsz évvel később. Ez persze jelenleg inkább érdekesség, mint valódi kapaszkodó, hiszen a Vox Machina története még messze nincs lezárva, azt majd az idén debütáló negyedik évad fogja végleg lezárni. Jó hír viszont, hogy az új sorozat teljesen önállóan is fogyasztható: kezdő nézőként semmi nem utal rá, hogy egy „rokonszériát” nézünk, egyetlen félmondatos utalást leszámítva.
A korábbi évekhez hasonlóan, csakúgy mint tavaly, idén is megnéztük hogy miket szerettünk az előző esztendőben. Ez egy olyan hagyomány már nálunk 2017 óta, ami mindig arra sarkallja a szerkesztőséget, hogy páran felcsapják az adott időszakban megnézett, olvasott, játszott alkotásokat és kiválasszák közülük a kedvenceiket. Idén ez kicsit nehezebben ment, de így is kilencen engedünk betekintést a listáinkba. Mielőtt viszont belekezdenénk mesélnék egy kicsit a Kritizátor 2025-ös évéről. A blogra ugyanis ekkor került fel a kétezredik bejegyzés. Bár kezdetben a híreket is ide és nem a Facebook oldalunkra töltöttük fel, ez így is közel ezerötszáz kritikát jelent. A YouTube csatornánkra már kétszázhárman iratkoztatok fel, ezt pedig hat podcast adással háláltuk meg, amiből idén valószínűleg többet készítünk. Na, de csapjunk is bele, nézzük meg mik voltak a 2025-ös kedvenceink!
Eljött a könnyes búcsú ideje. A Stranger Things (Különös dolgok, félmosoly) vitathatatlanul az elmúlt évtized olyan szériájává és szórakoztatóipari termékévé nőtte ki magát, amely hatását és népszerűségét tekintve olyan monstre intézményekkel vetekszik, mint a Csillagok háborúja, a Gyűrűk ura vagy a (még) rivális streaming-szolgáltató nagy fegyvere, a Trónok harca. Egy olyan korszak szüleménye, ahol a mozitermekben már elkezdődött egy visszavágyódási hullám az idealizált régi idők nagy hőseihez, a monitorokon történő tartalomfogyasztás pedig még az evolúció elején járt, aminek ez a sorozat lett az egyik nagy úttörője. Barátságos kisvárosi miliője, szerethető karakterei, rejtélyei, szörnyei, nosztalgiája (amire való alapozás a 2010-es évek közepén virágzott) és legfőképpen hatalmas szíve olyan varázslatos egyveleget alkottak, melyek több generáció figyelmét szegezték a képernyőre egy évtizeden keresztül. És, ha voltak is kétségek ezzel kapcsolatban, a sorozatnak ezt a hatalmas szívet a fináléra is sikerült megőríznie.
Már több korábbi cikkben is kifejtettem azt az álláspontomat, miszerint a fantasy az egyik legigénytelenebb műfaj. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének minőségi fantasy alkotások, hiszen kapásból én is tudnék mondani többet is. Viszont nem véletlen hogy számos, főként egyébként kezdő alkotó ehhez a műfajhoz nyúl, mert mint azt mondják ez a műfaj adja a legtöbb alkotói szabadságot. Ami persze valójában inkább azt jelenti, hogy mindenféle baromságot összehadoválhatnak, bármiféle különösebb összefüggés nélkül. Vagy legfeljebb elintézik az egészet csak annyival, hogy ez mágia és kész, nem kell tovább magyarázni. Már pedig ez a fajta hozzáállás mindig, de így mindig meglátszódik az adott alkotáson és ez bizony egy adott ponton sokszor kegyetlenül a visszájára tud fordulni. Erre pedig tökéletes példa jelen cikkünk alanya az Eragon széria, ami valamiért szintén kult státuszba került. Legalábbis, ami a könyveket illeti. A belőle készült 2006-os filmről meg tegyünk úgy mintha nem is létezne.
Szirmai Marcell, azaz Pogány Induló zenéjével még egyetemi éveim alatt találkoztam először, 2022 elején, akkor talán még egyszerűen csak Kistetű volt. Ezekben az években talált meg igazán a hazai hiphop: egy olyan időszakban, amikor a műfaj látványosan újraformálta önmagát, és egyre több fiatal hang jelent meg a színen. Engem azonban elsősorban az új hullám mozgatott meg. Soha nem alakult ki igazán közeli viszonyom az Akkezdet Phiai vagy Mikee Mykanic által képviselt, klasszikusabb rapkultúrával, sokkal inkább az OTL világa állt közel hozzám.
Éppen ezért különösen váratlan élmény volt, amikor ’22 szép tavaszán arra eszméltem, hogy egy füstös kollégiumi szobában ülünk, és bólogatunk a Zártosztály ütemeire. Egy olyan zenére, amelyről korábban azt gondoltam, hogy távol áll tőlem, miközben folyamatosan az járt a fejemben, hogy mekkora ereje van annak, amit ez a tizenhat éves szegedi kiscsávó csinál. Majd azon kaptam magam, hogy egy országot bolondít bele a műfajba ez a srác.
Egy epizód maradt vissza a Netflix ősidök óta legmeghatározóbb sorozatából: az újév első napján elbúcsúzunk Hawkins városától, és attól a megannyi szerethető karaktertől, akit megismertünk az elmúlt évtizedben. A karácsonykor megjelenő három epizóddal együtt már körvonalazódik a mindent eldöntő végkifejlet Vecna (Jamie Campbell Bower) és Tiziék (Millie Bobby Brown) egyre terebélyesedő csapata között. Ezért ez a cikk is abban a szellemben íródik, hogy pár nappal később egyes megállapításai már elavultak lesznek, a sorozat végső mérlegét még nem lehet megvonni. Az 5-7. részek azonban finoman fogalmazva megosztották a rajongókat és kritikusokat egyaránt, így a sorozatzáró finálé iránti izgatott várakozásba egy jó adag aggódás is vegyült.
Amikor egy stúdió egy régen a homályba merült címét veszi elő újra, azt két okból teheti. Eredeti ötlet híján megpróbálja folytatni a rég feledésbe merült produkciót, vagy nosztalgiába révedve feleleveníti azt a történetet, melyet már rég elfeledett a közönség. A 2025-ös Anakonda nem válogat a lehetőségek közül, mindkettőt vegyíti egyszerre.
