Elraboltak-e minket az idegenek? Korábbi, világűrrel foglalkozó adásunk után ez alkalommal egy harmadik típusú találkozásra invitálunk benneteket. A műsorban megvizsgáljuk, hogyan dolgozta fel Hollywood és a fősodratú filmipar a földönkívüliekkel való találkozás lehetőségét. A Harmadik típusú találkozások, az E.T., az Alien, a Predator és az X-akták is megkapja a magáét.
Kevés stúdió vállalkozott akkora feladatra, mint a Creative Assembly a Warhammer-trilógiával, hiszen mindösszesen három teljes értékű epizód, egy évtizednyi fejlesztés, megszámlálhatatlan háború, legendás hadvezérek és démoni istenek kellettek ahhoz, hogy a Games Workshop fantasy univerzuma szinte teljes egészében megelevenedjen a monitorunkon. A Total War: Warhammer III mára már márajóval több lett egy trilógia befejező részénél: egy monumentális stratégiai játszótér, amelyben az emberiség birodalmaitól a káosz legmélyebb bugyraiig mindenki megtalálhatja a maga frakcióját és stílusát, hogy győzelemre vezesse seregeit. De vajon a rengeteg kiegészítő, az átalakított játékrendszerek és az Immortal Empires megjelenése után valóban megszületett a tökéletes fantasy Total War? Ennek járunk most utána!
A városépítés nem új keletű téma a társasjátékok világában. hiszen számtalan alkalommal húzhattunk már fel lakónegyedeket, alakíthattunk ki parkokat, vagy próbálhattunk meg egy működő települést létrehozni. A legtöbb ilyen játékban azonban a saját kis birodalmunkat építgetjük, legfeljebb fél szemmel figyelve arra, hogy a többiek éppen mit csinálnak. Mándi Zsófia Boglárka Városépítők című játéka ezen változtat egyet: itt ugyanis nincs saját városunk, csak egy közös, amelyből mindenki igyekszik a lehető legtöbbet kihozni. Természetesen elsősorban saját magának.
A cikk írásakor egy hónap telt el a Sony/Insomniac legújabb nagy durranásának szánt, szuperhősös játékok kilométer hosszú sorát gyarapító Marvel’s Wolverine megjelenése óta. És oh boy, kapott ez a játék hideget-meleget. Én pedig vártam és vártam, részben időhiány, részben tudatos döntés által, hogy kihozzam ezt a kritikát, mert ezen hónap alatt kétszer is kitoltam a játékot, végignézve a játékosi visszajelzések alapján implementált változtatásokat, tweakeket, javításokat. Most pedig eljött az idő, hogy én is megmondóembert játszva (vagy mégse), elmondjam az én igazságomat Logan legújabb videojátékos kalandjáról.
Az ír származású színházi és filmrendező zseni, Martin McDonagh alkotásai ismertek szókimondó párbeszédeiről, fantasztikus monológjairól, abszurd helyzeteiről és persze morbid fordulatairól. A Vadló Kilenc (Wild Horse Nine) pedig továbbra sem töri meg a zseniális életművet, sőt az ismerősnek ható történetből is képes új végkifejletet kreálni.
„Az AI megeszi Hollywoodot reggelire”: manapság egyre gyakrabban lehet ehhez hasonló kijelentésekkel találkozni. És valóban: amikor a mesterséges intelligencia egy gombnyomásra képes bármilyen mozgóképet generálni, még a legoptimistább filmrajongó fejében is megfordul a gondolat, hogy a hagyományos filmkészítésnek leáldozott. Különösen igaz ez az animáció médiumára, ahol az elmúlt években számtalan animátort és más szakembert eresztettek szélnek az AI térnyerése miatt.
2022-ben a Netflix, a lengyel CD Projekt RED és a japán Studio Trigger együttműködéséből megszületett az utóbbi évek egyik legemlékezetesebb videojáték-adaptációja. A Cyberpunk: Edgerunners nem csupán új életet lehelt a korábban megosztó fogadtatású Cyberpunk 2077 világába, hanem önálló alkotásként is bebizonyította, hogy az anime műfaja kiválóan alkalmas a disztópikus jövő társadalmi és emberi konfliktusainak ábrázolására. Négy évvel később megérkezett a folytatás, amelynek egyszerre kellett megfelelnie a rajongói elvárásoknak, és megtalálnia saját hangját Night City kegyetlen világában.
Olivia Wilde előző rendezése olyannyira nem volt számára kedves emlék, hogy négy évet kellett várni, hogy újra megpróbálkozzon a kamera másik oldalán alkotni valamit. A Nincs baj, drágám! című film premisszája izgalmasnak tűnt, végül egy elfáradt Black Mirror-epizód sült ki belőle. A problémát azonban nem Wilde rendezői tehetsége jelentette (habár lehet átfedés), hanem több, különböző konfliktus a színfalak mögött, ami rányomta a bélyegét a végeredményre. Ennélfogva a rendezői karrierje szempontjából egyáltalán nem volt mindegy, hogy milyen fogadtatásban részesül a következő szárnypróbálgatása. Harmadik filmként a választása egy kamaradarabra esett: a Meghívás révén a spanyol Szenvedélyes szomszédok névre hallgató filmet dolgozta fel amerikai közegben.
Vannak olyan alkotások, amelyek valami olyan elborult koncepció köré épülnek, ami egyszerre teszi ezeket az alkotásokat érdekessé, ugyanakkor egyben taszítóvá is a közönség számára. Hasonló a helyzet a Bálnahullás című alkotással is, ami egy olyan abszurd elgondolásra épül, ami mindenkinek megragadja a figyelmét. Függetlenül attól, hogy végül miként is viszonyul majd ehhez az egész dologhoz. Márpedig bevallom nekem ez a film jobban felkeltette az érdeklődésemet, mint bármi más, ami a közeljövőben kijött vagy éppenséggel ki fog jönni.
Hollywood már régóta nem elégszik meg azzal, hogy könyveket, képregényeket vagy videojátékokat adaptáljon. A szórakoztatóipar felismerte, hogy szinte bármilyen közismert márkanév mozgósíthatja a közönség nosztalgiáját, legyen szó társasjátékról, építőjátékról vagy éppen egy aprócska játékautóról. A lényeg sokszor nem az, hogy a termék mögött létezik-e elmesélésre érdemes történet, hanem az, hogy hányan ismerik fel az adott termék logóját. A Matchbox: The Movie (2026) ennek a gondolkodásnak szinte tankönyvi példája.
