Az ír származású színházi és filmrendező zseni, Martin McDonagh alkotásai ismertek szókimondó párbeszédeiről, fantasztikus monológjairól, abszurd helyzeteiről és persze morbid fordulatairól. A Vadló Kilenc (Wild Horse Nine) pedig továbbra sem töri meg a zseniális életművet, sőt az ismerősnek ható történetből is képes új végkifejletet kreálni.
„Az AI megeszi Hollywoodot reggelire”: manapság egyre gyakrabban lehet ehhez hasonló kijelentésekkel találkozni. És valóban: amikor a mesterséges intelligencia egy gombnyomásra képes bármilyen mozgóképet generálni, még a legoptimistább filmrajongó fejében is megfordul a gondolat, hogy a hagyományos filmkészítésnek leáldozott. Különösen igaz ez az animáció médiumára, ahol az elmúlt években számtalan animátort és más szakembert eresztettek szélnek az AI térnyerése miatt.
2022-ben a Netflix, a lengyel CD Projekt RED és a japán Studio Trigger együttműködéséből megszületett az utóbbi évek egyik legemlékezetesebb videojáték-adaptációja. A Cyberpunk: Edgerunners nem csupán új életet lehelt a korábban megosztó fogadtatású Cyberpunk 2077 világába, hanem önálló alkotásként is bebizonyította, hogy az anime műfaja kiválóan alkalmas a disztópikus jövő társadalmi és emberi konfliktusainak ábrázolására. Négy évvel később megérkezett a folytatás, amelynek egyszerre kellett megfelelnie a rajongói elvárásoknak, és megtalálnia saját hangját Night City kegyetlen világában.
Olivia Wilde előző rendezése olyannyira nem volt számára kedves emlék, hogy négy évet kellett várni, hogy újra megpróbálkozzon a kamera másik oldalán alkotni valamit. A Nincs baj, drágám! című film premisszája izgalmasnak tűnt, végül egy elfáradt Black Mirror-epizód sült ki belőle. A problémát azonban nem Wilde rendezői tehetsége jelentette (habár lehet átfedés), hanem több, különböző konfliktus a színfalak mögött, ami rányomta a bélyegét a végeredményre. Ennélfogva a rendezői karrierje szempontjából egyáltalán nem volt mindegy, hogy milyen fogadtatásban részesül a következő szárnypróbálgatása. Harmadik filmként a választása egy kamaradarabra esett: a Meghívás révén a spanyol Szenvedélyes szomszédok névre hallgató filmet dolgozta fel amerikai közegben.
Vannak olyan alkotások, amelyek valami olyan elborult koncepció köré épülnek, ami egyszerre teszi ezeket az alkotásokat érdekessé, ugyanakkor egyben taszítóvá is a közönség számára. Hasonló a helyzet a Bálnahullás című alkotással is, ami egy olyan abszurd elgondolásra épül, ami mindenkinek megragadja a figyelmét. Függetlenül attól, hogy végül miként is viszonyul majd ehhez az egész dologhoz. Márpedig bevallom nekem ez a film jobban felkeltette az érdeklődésemet, mint bármi más, ami a közeljövőben kijött vagy éppenséggel ki fog jönni.
Hollywood már régóta nem elégszik meg azzal, hogy könyveket, képregényeket vagy videojátékokat adaptáljon. A szórakoztatóipar felismerte, hogy szinte bármilyen közismert márkanév mozgósíthatja a közönség nosztalgiáját, legyen szó társasjátékról, építőjátékról vagy éppen egy aprócska játékautóról. A lényeg sokszor nem az, hogy a termék mögött létezik-e elmesélésre érdemes történet, hanem az, hogy hányan ismerik fel az adott termék logóját. A Matchbox: The Movie (2026) ennek a gondolkodásnak szinte tankönyvi példája.
A társasjátékok világában időről időre felbukkannak olyan címek, amelyek megpróbálják elmosni a határt a hagyományos asztali játékok és a videojátékok között (A Gyűrűk Ura – utazások középföldén). Ezek a próbálkozások azonban nem mindig járnak sikerrel (Descent: Legends of the Dark), ugyanis egy alkalmazás, néhány QR-kód vagy egy digitálisan vezérelt ellenfél önmagában még nem tesz jobbá egy társasjátékot. Sőt, könnyen előfordulhat, hogy éppen ez, ami megfosztja a játékosokat attól, amiért eredetileg leültek az asztalhoz: a közvetlen interakcióktól, a kézzelfogható játékelemektől és a közösen meghozott döntések élményétől.
A Boss Fighters azonban érdekes kivételnek bizonyul. A Pegasus Spiele kooperatív fantasyjátéka egyetlen, jól körülhatárolható élményre épít: néhány kalandozó összefog, hogy legyőzzön egy náluk jóval hatalmasabb ellenfelet. Nincsenek hosszadalmas történeti kitérők, összetett térképek vagy órákig tartó előkészületek. A játékosok kiválasztják hőseiket, összeállítják paklijaikat, majd megpróbálják túlélni a rájuk váró összecsapást. Egy hamisítatlan kooperatív kalandjáték, amely mellőzi a körítéseket.
Sokunkban élénk emlékként él David Fincher és Aaron Sorkin 2010-es, nagy port kavaró filmje, a The Social Network – A közösségi háló. Az alkotást nyolc kategóriában jelölték a 83. Oscar-gálán. David Finchert a legjobb rendező kategóriában is jelölték, de végül csak Aaron Sorkin és a film zeneszerzőpárosa, Trent Reznor és Atticus Ross térhetett haza díjjal a kezében.
Hogyan jött létre az akciófilm zsánere? Miért éppen a ’80-as, ’90-es évek voltak a műfaj igazi fénykorává? Mitől más egy elsővonalbeli, A-kategóriás darab, mint egy B-film? A Kritizátor Podcast műsora beleveti magát az akció sűrűjébe, és feleleveníti Sylvester Stallone, Arnold Schwarzenegger vagy éppen Chuck Norris legnagyobb klasszikusait. A műsorban Berkesi Balázs (Hudson), katonai hagyományőrző és rohambölcsész segít nekünk eligazodni az akciófilmek vérgőzös mezején.
Van az a rendezőtípus, akiktől, ha nem is várjuk el, hogy az év legjobb filmjét tegyék le az asztalra, arra mindenképp számíthatunk, hogy valami különlegeset fogunk látni tőlük. M. Night Shyamalan például ebbe a kategóriába tartozik nálam, hiába okoz nagy eséllyel csalódást, akkor is valami olyasmit ad ki a kezei közül, ami az ő munkájának nyomait viseli. Nicolas Winding Refn egy másik ilyen különce a filmgyártásnak. Ő viseli ma David Lynch koronáját, ami a zavarba ejtő, álomszerű filmek rendezőjének jár. Noha a kettejük közötti hasonlóság inkább a felszínen van csak meg, az vitathatatlan, hogy mindkét rendező munkája képes révületbe ejteni a nézőjét. Neonpokol című filmjével Refn minden eddiginél mélyebbre merül az őrá jellemző esztétikában. Ennél refnesebb film eddig még nem készült. Más lapra tartozik, hogy ennek örülni kell-e, vagy nem.
