Fogd egy rendezőzseni gyermekkori rajzát, tegyél hozzá egy mára botrányoktól nem mentes színészt, fűszerezd meg az egészet idétlen fantasztikummal és fekete humorral, majd mérd ki hozzá a kertvárosi idillt és megkapod a kilencvenes évek egyik legkultikusabb remekét, az Ollókezű Edwardot.

Egy magának való feltaláló elkészíti a maga mesterséges fiát. Pinokkióval ellentétben a lény, akinek az Edward nevet adja, nem fából készült, sőt kezei helyén pengék, ollók virtuóz sokasága díszeleg. Az öreg tudós a halála miatt ugyan nem tudta tökéletesíteni remekét, így az ezzel az „apró” hibával kénytelen leélni az életét egy magányos kastélyban, távol a világ zajától. Egyik napról a másikra, egy rosszul sikerült eladási napnak köszönhetően egy család nem hivatalos tagja lesz és bekerül a kerítésekkel átszabdalt, zöld gyepek által felosztott kisvárosi létbe, ahol Edwardnak be kell illeszkednie az elsőre barátságosnak tűnő lakók közösségébe.

Burton le se tagadhatná, hogy ő rendezte a filmet. Minden adva van, ami az egész életművét jellemzi. A különc, társdalomból kitaszított figura, a fekete humor, a gótikus megfogalmazás, a normák feje tetejére állítása, a gyermeki lelkesedés (már maga a stáblista nagyon markáns). Ő maga a legszemélyesebb filmjének nevezte ezt a művet. Ez nem is véletlen, ha jobban belegondolunk abba, hogy egy nagyon erős áthallással találkozhatunk a címszereplőt övező frusztráltság, lenézés, kirekesztés szentháromsága és a rendezőt gyerekkorában érő hasonló bántalmazások miatt.

Ez a sztori egy klasszikus mesének tudható be. Úgy is mondhatnánk, hogy a száz perces játékidő alatt kapunk egy Szépség és a Szörnyeteget á la Burton módra. Frankenstein elemek is bőven felfedezhetők benne, elég, ha azokra a jelenetekre gondolunk, amikor a főhőst elkészítik. A történet alapból a már sokszor látott, de ennyire érdekesen még soha korábban meg nem fogalmazott, gonosz világ kontra ártatlan, naiv, ebbe a világba a magasabb erkölcsisége miatt egyáltalán nem illő főhős tematikára építkezik, amit nagyszerűen fel is mond. A ‘ki is valójában az igazi szörnyeteg’ okfejtést is végig relevánsan jelenítettég meg. A mesei jelleg is tökéletesen lett adagolva (az életigenlés sem idegen a produkciótól), miközben néha sötétebb vizekre is ellátogatunk, amik az agresszivitással hozhatók össze. Itt egy nagyon fontos kérdést tennék fel. A minket ért bántalmazásokra hogyan reagálunk? Egyből visszatámadunk, vagy elmenekülünk és összekuporodva próbáljuk feldolgozni a történteket? Burton remeke ad egy bizonyos választ és mindenki maga dönti el, hogy mihez kezd vele pontosan.

Mégsem ez az első látásra/hallásra tragikum tölti ki a filmet.  A kedves, megmosolyogtató, egyáltalán nem kizökkentő humor is állandóan jelen van, a szórakoztatási faktornak tehát ezt az oldalát is kipipálják a készítők. Emiatt a sokrétűsége miatt is mindenképpen érdemes (legalább) egyszer megnézni az Ollókezű Edwardot. Akkor is, ha szem nem marad szárazon a vége főcím felbukkanásakor. A látvány egész egyszerűen fantasztikus. A sötét, hideg, ugyanakkor valamilyen fura módon vonzó gótika mellett megjelenik a David Lynch korai, Kék bársony korszakát idéző vidéki, színes-szagos, ezzel együtt taszító giccs. Ez a két pólus egyrészt tökéletesen egészítik ki egymást, másrészt szépen, szinte már-már kézzelfoghatóan kiélezik a két „világ” közötti ellentétet.

Pár sorban mindenképpen meg kell emlékezni a színészekről. Johnny Deppet még Timothée Chalamet sem tudja helyettesíteni, (Super Bowl reklám) bármennyire is próbálkozik a Szólíts a neveden sztárja. Bár visszafogott mimikával játszik az egész film során, mégis egy-egy szemrezdüléssel, szájtartással képes arra, hogy rengeteg érzelmet leírjon (mindössze valami 169 szó hagyja el összesen az ajkát, ami egy Jack Sparrowhoz képest meglehetősen visszafogott). Kiváló alakítást hozott, olyan szinten egybefolyt a figurával, hogy szinte nevetséges belegondolni abba, hogy más is eljátszhatta volna a szerepet. Tom Cruise, Jim Carrey, még Michael Jackson neve is felmerült Edward megformálása kapcsán. Szerencsére a sors nem így hozta és az évek alatt egy újabb nagyszerű rendező-színész párossal gazdagodott a filmes világ.

A Stranger Things kapcsán második aranykorát élvező Winona Ryder itt is ragyog (maximálisan együtt lehet érezni Edwarddal, tiniként ki ne szeretett volna bele ebbe a lányba?), a városlakókat alakító színészek kellő karikatúra jelleggel formálják meg karaktereiket, jó értelemben kialakított sablont létrehozva ezáltal. Dany Elfman zenéje magával ragadó, mintha a Burtonnel való együttműködése során filmről filmre haladna a már szinte megközelíthetetlen tökély felé. A képek és a zene összjátéka egy olyan magával ragadóan gyönyörű, bizarr és könnyfakasztó egyveleget alkot, mint maga Edward.

Természetesen nem mindenkinek nyerheti el tetszését maradéktalanul ez az alkotás. Ha nagyon őszinték akarunk lenni, az Ollókezű Edwardnak nincsen különösebb sodrása, egyik pontról a másikra haladuk a cselekmény során és néha ezek nem éppen a legfeszesebben vannak összekötve. Történeti lyukak is akadnak bőven, de egy ilyen emlékezetes filmnél ez szinte teljesen megbocsátható. Ezeket az apró hiányokat leszámítva ez a ’90-es mű egy csodálatos mese az elfogadásról, a számkivetettségről, a megbélyegzésről, szívhez szóló, megható csomagolásban. Az Ollókezű Edward ezt tudja és semmi többet. Sokszor azonban nem is kell ennél több.

A cikk elkészültéért köszönöm Kolev Ádám és Ik4r0s segítségét! A sorozat következő alanyában két ír bérgyilkost követhetünk, akik egy a számukra megváltást jelentő városban kötnek ki.