2012-ben Scott Derrickson a Sinister képében egy fojtogató atmoszférájú, a szó legszorosabb értelmében kegyetlen kísértetházas történetet mesélt el, miközben képes volt az alzsáner unásig ismételt sablonjait élvezetesen és valóban ijesztően előadni. Bár a Marvel stúdióval való egyalkalmas kirándulása (Doctor Strange) megszakította a filmográfia horrorvonulatát (Ördögűzés Emily Rose üdvéért, Távozz tőlem, Sátán!), a Fekete telefon által a tékozló fiú végre hazatért a szeretett műfajához.

1970-es évek. Egy amerikai kisvárost a Portyázó névre hallgató sorozatgyilkos tartja rettegésben. Már öt eltűnt fiatal van a listáján, amikor a meglehetősen rossz családi körülmények között élő Finney Shaw-t rabolja el és zárja be egy pincébe. A fiú társasága (a maszkok és a nadrágszíjak bűvöletében élő gyilkos mellett) csupán egy, a korábbi áldozatok hangjain időnként megszólaló telefon. A történet másik szálán a rendőrség az elrabolt kisfiú húgával az élen nagy erőkkel igyekszik megtalálni Finney-t, mielőtt túl késő lenne.

Nem egy túlbonyolított, minden univerzális kérdésre választ adó történettel rendelkezik a Fekete telefon. A film rövid játékidejében egyrészt kapunk egy elrablós, zavarba ejtő, A bárányok hallgatnak bizarr pillanatait felidéző (azon túl is lépő), érzelmi hullámvasúttal kellően rendelkező túszdrámát, valamint egy standard nyomozást, látomásokkal. A negatívumok leginkább az utóbbi részhez tartoznak. Bár egyértelműen jelezve van, hogy ez a kisvárosi környezet nem éppen egy biztonságos, reakcióképes, vagy veszély esetén felszerelt hely, mégis komoly kérdéseket vet fel, hogy a első, de legkésőbb a második eltűnés után miért nem rendeltek el kijárási korlátozást, vagy fokozott rendőri felügyeletet a gyerekek számára. A gyilkos háza körüli, egy bizonyos rokonnal párosítható kisebb fordulatnak is betudható történés sem éppen a kikezdhetetlen tényezők kategóriájába esik. A legszembetűnőbb hiba magában a címadó eszközben és a főszereplő testvérének (Gwen) a karakterében keresendő. A cselekmény egész egyszerűen nem ad kellő időt a természetfeletti részek kibontására. A kislány képességének mibenléte, annak a korlátai csak lógnak a levegőben, az egyébként elvágott drótvezetékkel rendelkező telefon megcsörrenésének szabályai, a főszereplővel való ,,kapcsolata” is el lett kapkodva. Félreértés ne essék, nem a magyarázat hiányával, vagy a misztikummal van a baj, sokkal inkább a rájuk szánt idő mennyiségével. A több ebben az esetben jobb lett volna.

Ezeket leszámítva a film minden más fronton remekel. A forgatókönyv (melyet a rendező írt állandó alkotótársával, C. Robert Cargill-lel) annak a Joe Hill-nek az azonos című novellájából készült, aki a horror irodalmi pápájának, Stephen King-nek a méltó örököse lehet. Az összevonás nem véletlen, Hill King középső gyereke és olyan könyvek, illetve novellák fűződnek a nevéhez, mint a 2016-os The Fireman, vagy a Horns (2010). A Fekete telefon esetén a szerző apuka kedvenc témáit, tárgyi világát (bullying, természetfeletti képesség, felnövés, lufik, sorozatgyilkosok) vette elő és dolgozta át a maga stílusában. Ezen felül a saját gyerekkorába (70-es évekbe) helyezte a cselekményt, ami a későbbi film fontos részét képező, további tematikák kibontása szempontjából bizonyult jó döntésnek. A korszellem és a korhangulat rendkívül jó és hiteles megteremtése mellett, ennek az évtizednek a kevésbé fényes oldalát is megmutatta a szerző, mégpedig a biztonságot nyújtó, a társadalom egyik alappilléreként szolgáló családi kép lerombolása által. Magának a rendezőnek az elmondása szerint az ő, családi erőszakban és atrocitásokban gazdag gyerekkori élményeiből is inspirálódtak egy-egy jelenet felvázolása közben. A Hill és Derrickson-páros tehát a saját jogán is maradandót tudott alkotni, igaz, nem éppen a vidámság által.

A novella hatása kellően érződik a filmen, elég pusztán a játékidő rövidségét megfigyelni. A mai horrorhullám nagy részével ellentétben (Álom doktor, Az-filmek, Démonok között 2) a Fekete telefon kicsivel több, mint másfél órás és emiatt egy perc üresjárat nincs benne. Minden jelenet a helyén van, a történet tálalása kimért és előre megfontolt, a feszességet és a pincékben játszódó részek során keletkező feszültséget pedig szabályosan vágni lehet. A mitikus elemek kifejtésével ellentétben a film elegendő időt szán a karakterek felvázolására, a jellemek és az esetleges motiváció feltérképezésére.

Ethan Hawke a névtelen sorozatgyilkos szerepében brillírozik, és bár a teljes arcát jobbára egy jelenetben sem láthatjuk, testmozgásával és a hangjával rendkívül jól körülírja az általa megjelenített, kiszámíthatatlan antagonistát. Szabályosan uralja az összes jelenetet, amelyikben benne van. A főszereplő Mason Thames-ra és a húgát alakító Madeleine McGraw-re a jövőben érdemes lesz figyelni, mindketten hiteles, átérezhető alakítást nyújtanak. Végig ott van a szemükben a múlt okozta fájdalom, ugyanakkor a megbocsátás, a talpraesettség, és a tenni akarás szikrája is ott lobog bennük.

Így a végére a rendezőnek, Scott Derrickson-nak azt üzennénk, hogy nyugodtan maradjon a horror műfajánál, mert ez az a zsáner, melyben igazán emlékezetes tud alkotni, valamint soha rosszabb szembenézést neki a sötét, fájó múlttal. A Fekete telefonnak bár vannak hibái, megnyerő karaktereivel, emlékezetes gonoszával, feszült atmoszférájával egy kellemes ,,szórakozást” tud nyújtani mindenkinek.