Az ma már csak a kisgyerekeknek meglepő, hogy a képregények nem csupán szuperhősökből, meg neccharisnyás igazságosztókból állnak. Arról nem is beszélve, hogy míg a mozifilmeseket lefoglalják a szuperhősök világa, addig a tévések könnyedén odanyúlnak a más jellegű alapanyagokhoz: Jó reggelt, Preacher vagy akár a Walking Dead. Sokszor az érettebb, komorabb történetek megkövetelik a tévére adaptálást, és a piacon van miből válogatni. Rendületlenül várjuk a kedvenceink adaptálását (rád nézek, Scalped és Y, The Last Man), de egyre több olyat lehet felfedezni, ahol az ember egy elégedett csettintés után ennyit mond: „Remélem megvették már a jogokat!”.

No Mercy #1 – #2

Ezzel a képregénnyel bajban vagyok kicsit. Talán elsősorban a karakterek miatt, mert nem sok mindenki nőtt a szívemhez, meg tinédzserek vannak benne elsősorban, akik hiteles ábrázolásuk miatt gyakran ellenszenvesek is tudnak lenni. Ugyanakkor az alapötlet nagyon jó. A sztori szerint pár fiatal a főiskolába lépés előtt egy közép-amerikai faluba irányuló buszos kiránduláson vesz részt, de egy szerencsétlen baleset után túl kell élniük a nem is olyan szívderítő környéken. Az egész történet egy jó kis túlélős kalandnak ígérkezik, ha az ember kezébe veszi az első két füzetet, amiben gyakran kapunk nyers és nem várt fordulatokat. Értem ezt úgy, hogy mikor azt gondolod, hogy itt most a jó mesélő megmenti a szereplőket, vagy kibogozza a szoros szálakat, akkor bamm, meg is történt a baj. Ami egy könnyed kalandnak ígérkezett, arról hamar kiderül, hogy a környezet nem izgalmas fordulatokba taszítja a szereplőit, hanem egyenesen a halálba. A szituáció tigrisfoga már csak azért is erőteljesen mutatkozik meg, mert a fene se gondolhatná, hogy itt szilákról hullanak le a tinik, meg farkasok tépik szét őket, mikor az elején még aranyos kis emoji szimbólumokban beszélnek, meg amúgy is olyan boldogok. A rajzok is egyfajta vidámságot árasztanak. A színes és minimálisan rajzfilmszerű karakterek véletlenül vetítik előre azt, ami következik, és a kezdeti bolondos légkört a sztori meglehetősen gyorsan, brutális túlélésbe fordítja át. A No Mercy összességében egy nagyon érdekes felvetés elég jó kidolgozása, amely nemcsak felkelti az ember érdeklődését, de fent is tartja azt.

Nailbiter #1-#2

Az oregoni Buckaroo tizenhat sorozatgyilkost termelt ki magából, ami egy csapásra híressé tette a kisvárost. Egy FBI ügynök, aki megszállottja lett a dolognak, eltűnik, miután elkapott egy Nailbiter (Körömrágó) becenevű sorozatgyilkost. Egy szintén ügynök barátja, Nicholas Finch pedig úgy dönt, a dolgok végére jár. Nem mondhatnám, hogy a végletekig eredeti ötletre épülő sztori, de a Twin Peaks beütésű horror-thriller igen könnyedén megállta a helyét. Joshua Williamson és Mike Henderson története és sötét képi világa könnyedén eléri, hogy leselkedjek minden képkocka, minden sarkába, hogy hol bukkanhat fel egy árnyékba rejtőzött félcédulás, konyhakéssel. Mindezek mellett jó pár érdekes kérdést is felvet a történet, ami könnyen berántja az olvasót, aki már lapozna is tovább, hogy az egyre rejtélyesebb ügy megválaszoljon pár kérdést. Mindenképp érdemes egy pillantást vetni a dühkezelési problémáktól szenvedő főhős elmélyedésére a kisvárosi pokolban, mert rettentő ígéretes sztorival van dolgunk, mesteri hangulattal fűszerezve.  

Postal #1

A Nailbiterhez hasonlóan, egy kisvárosi közegbe oltott történettel van dolgunk, ami rettentő érdekes alapötletre épül. Eden városa szökött bűnözőkből tevődik össze, ahol új személyazonosságot kapnak az ottaniak, öntözhetik a kertben a növényeiket, meg éldegélhetnek csendben, ameddig nem követnek el valamilyen bűncselekményt. Ez a fő szabály. A főszereplőnk, Mark Shiffron egy Asperger-szindrómás postai dolgozó, aki mesteri könnyedséggel köti össze az átlagembernek semmitmondó pontokat, és ennek köszönhetően olyan dolgok sűrűjében találja magát, ahol nem kellene. A kisvárosban ugyanis gyilkosság történik, és ez hiányzik a legkevésbé a helyieknek. Mark, aki szinte tudatában sincs annak a bizonyos pillangó-hatásnak, amely azonnal mozgásba lendül, mikor érdekes felfedezést tesz egy helyi indián sáros cipőjén, ami események láncolatát indítja el, melynek köszönhetően az olvasó előtt tiszta lesz, itt kevés dolog az, aminek látszik. A Postal történetének kevés esélyt adtam első ránézésre, de aztán könnyedén berántott, és furcsasága ellenére élveztem. Ez köszönhető volt az érdekes főszereplőnek, de valószínű annak is, hogy a képregényben szereplő többi karakter is életteli és koránt sem unalmas. A képi világ kissé átlagosnak mondható, de tökéletesen teljesíti a feladatát. Maradok.

Suiciders #1 – #2

Ha valamire, akkor erre tuti rárepül Holywood. A posztapokaliptikus történetben Los Angeles egy hatalmas földrengés után kettévált, majd a szegényebb réteget ügyesen leválasztották a felsőbb osztálytól egy fal segítségével. Az átjárást persze azonnali golyó általi halállal büntetik, a nagyérdeműt meg gladiátor harcokkal szórakoztatják a gazdagabb részben. Az alapfelvetés ellenére a képregény nem feltétlen egy tesztoszteron felhőben úszó akció-orgia, az első számok kifejezetten alapozó funkciót töltenek be. Ennek ellenére a sztori érdemes egy pillantásra, tekintve azt, hogy a történet írója és rajzolója Lee Bermejo (Joker, Batman: Noel), akinek munkássága okot adhat az olvasásra. Ennek függvényében nem is lehet panaszunk a látványra, aki kedveli Bermejo realisztikus, fakóbb színvilágú rajzait, az jól szórakozhat. A világot nem fogja megváltani a képregény, de nem is potenciáltól mentes a Suiciders.