Valaha a moziba járás olyan eseménynek számított, mintha színházba menne az ember. Valaha a mozik méltán érdemelték ki a filmszínház titulust; az előkelő és pompás vetítőtermekben teltházas vetítések zajlottak, a nézők és a film kapcsolata is sokkal intimebb volt, mint napjainkban. Aztán valami megváltozott…a digitális technológiával (DVD, internet) és a plázás tömegkultúrával együtt megérkeztek a plázás mozik és vele egy, a korábbitól teljesen eltérő filmnézési kultúra, mely ugyanolyan tömegtermékként tekintett a mozgóképre, mint például a Coca-Colára. Sajnos ezzel együtt a korábbi intim moziélmény is elkezdett visszaszorulni és a filmnézés vásári mulatsággá alakult át, melynek állandó kísérője, a kóla, a popcorn, a nachos, és sajnos sokszor a vásári viselkedésmód is. De eltűnhet-e végleg az igazi filmszínházi mozinézés?

A digitális technológia megöli a mozit?
Jómagam is emlékszem arra az időszakra, amikor moziba menni még igazi attrakciónak számított, amire a potenciális néző(k), sokszor egész családok előre készültek, jó előre jegyet váltottak és várták, hogy részesei legyenek a mozgókép varázslatának – csodás látlelete ennek a korszaknak a Cinema Paradiso című film, mely nagyszerűen mutatja be a mozi hőskorát.

Sokan már a televízió és a VHS kazetták megjelenése idején azt jósolták, hogy ezek a technológiák háttérbe szoríthatják a mozit és a filmszínházakat. Ez azonban akkor még nem következett be, hisz a videótékák rendszeres látogatói is inkább azok közül kerültek ki, akik korábban már moziban is megtekintették az adott alkotást, a tékában pedig további összeget fizettek ezért. Ráadásul a VHS nem számított strapabíró eszköznek a folytonos lejátszással és másolással, de még állásában is romlott az egyébként sem túl jó képi és hangminőség. Az igazi változás a DVD és a digitális filmtechnológia, valamint az internet elterjedésével következett be (Tarantino, aki maga is videótékás volt, ezért pikkel a digitális filmezésre). A DVD-k sokszorosan jobb képi és hangminőséget mutattak fel a VHS-sel szemben, a másolással és lejátszással sem vesztettek minőségükből és persze a digitális formátumot az interneten is közzé lehetett tenni (a stúdiók és a filmesek legnagyobb bánatára). A minőségi javulást csak fokozta a Blu-Ray, a HD és 2K-4K felbontású filmek terjedése. Sok potenciális filmnéző ezért inkább a DVD-re vagy Blu-ray lemezre ruház be, hiszen ezek egyszeri megvétele-a mozijeggyel ellentétben-többszöri megtekintést is lehetővé tesz és egy jobb házimozirendszer már sokszor megközelíti azt a hatást, amire egy átlagos moziterem technikailag képes.

A filmstúdiók legnagyobb mumusa azonban nem más, mint a kalózletöltés. Ez természetesen érthető, hisz a filmért, mint termékért, igenis fizetni kellene, akár egy kiló kenyérért vagy egy doboz tejért. A mozijegyek, a DVD-k és Blu-Ray lemezek árai mellett viszont csupán 100 film megtekintése is horribilis összeget jelentene, arról nem is beszélve, hogy közel sem biztos, hogy az adott film megéri azt, hogy helyet foglaljon a polcunkon, és az se tuti, hogy valaha újra akarjuk majd nézni. Az is más kérdés persze, hogy sokan ennek a borzasztó összegnek a többszörösét képesek olyan önpusztító tevékenységekre költeni, mint az ivás és a dohányzás, a kábítószerről nem is beszélve, ahelyett, hogy egy kellemes mozira költenék. Ha például valaki leszokna arról, hogy heti két doboz cigarettát szívjon el, akkor akár minden héten legalább egyszer elmehetne moziba, ami azért még mindig nagyobb élmény, mint otthon nézni a filmeket az N-betűs videótékából. A stúdiók viszont sokszor meglehetősen rövidlátóak és hajlamosak egy adott darab anyagi bukását csupán a letöltésekre fogni, nem pedig az alkotógárda teljesítményére (hisz a rossz filmeket még letölteni se szokás). Így vagy úgy, de az internet igenis nagy hatással volt arra, hogy a filmszínházba járás szokása gyökeresen átalakult… és ez a kulcsszó: ÁTALAKULT, nem pedig eltűnt.Popcornt és kólát a népnek (FIGYELEM: Kinek nem inge, ne vegye magára!)
Az egykori klasszikus filmszínházakat jórészt a különböző plázás mozik váltották fel. Az efféle mozik közönsége természetesen leginkább a pláza vásárlóiból áll, akik ugyanolyan termékként tekintenek egy filmre, mint egy mosóporra, és az ő ízlésük a filmgyártást és a filmnézési szokásokat is jelentősen alakítja. Az igazi filmszínházakban például, akárcsak a rendes teátrumokban, találhatunk ruhatárat… ez ugye a legtöbb plázás moziból hiányzik. A plázamozikban a jegypénztárakon kívül a büfék is hatalmas forgalmat bonyolítanak, hisz sok néző többet költ popcornra, nachosra vagy kólára, mint magára a mozijegyre. Ez még nem is lenne akkora gond, ha ismernék a kulturált étel- és italfogyasztás, valamint a normális viselkedés alapszabályait. Sajnos sok néző viszont egész családdal vagy haverokkal együtt bevásárol a különböző diétásnak nem mondható élelmiszerekből, végigbeszéli és/vagy büfögi a filmet, szeméthegyet hagy maga után, és tulajdonképpen néha azt sem tudja, mire is váltott jegyet. Azt mondom, hogy még ez is úgy ahogy megbocsátható lenne olyan filmek esetében, mint a Transformers-széria, amik igazi céltalan popcorn mozik, de ezt egyesek képesek lennének eljátszani a Schindler listája alatt is (nem véletlen, hogy Amerikában a Schindler vetítései előtt sok moziban illemkódexeket osztogattak, melyben kérték a közönséget a popcorn fogyasztás mellőzésére). Az ilyen nézők élvezhetetlenné teszik a vetítéseket és a mozik személyzetének életét is megkeserítik, hiszen nekik kell eltakarítaniuk azt, amit a nézők (néha szó szerint) odahánytak.

VISELKEDJÉÉÉ MÁÁÁÁ!!!!!
Sosem felejtem el, amikor az Aljas nyolcas vetítését megelőzően A visszatérő trailerének vetítése közben két „úriembernek” sikerült egymás torkának esnie. A meglehetősen Tarantinós felvezetés után maga a Nyolcas már zavartalanul ment le (a delikvenseket persze kivezették), de az élmény megerősítette bennem az érzést, hogy hová fajult napjainkra a filmnézés szertartása. Föntebb már szóltam a vetítés közbeni illetlen csámcsogásról és beszédről, de van, akinek még az is nehézséget okoz, hogy a vetítőtermet zavartalanul hagyja el, ha esetleg a túl sok megivott kóla miatt szólítja őt az anyatermészet. Olyanok is akadnak, akik még ilyenkor sem képesek abbahagyni a telefonjuk nyomkodását, ami persze diszkóba illő villódzást eredményez, de a készülékek elnémítása is nehézséget jelent sok néző számára. A legextrémebb viszont, hogy egyesek a romantikus mozizást túl komolyan veszik, mintha csak a Szürke ötven árnyalata 4DX-es verziójára váltottak volna jegyet… nem viccelek, nem egy esetről olvastam és hallottam, amikor a párok a mozi sötétjében akarták kielégíteni szexuális étvágyukat. Ezeknek a delikvenseknek a pornómozikat ajánljuk! (Egy Londoni mozi megelégelvén nézői illetlen viselkedését, ninjákat bérelt fel a fegyelmezés érdekében: bővebben itt). Természetesen a plázamozikban sincs megtiltva a normális viselkedés, ilyen helyeken is szereztem már számos kifejezetten pozitív moziélményt, de a nagy számok törvénye esetükben működik leginkább: több néző, fegyelmezetlenebb közönség.

A mozgókép szentélyei: filmszínházak, art-mozik
Úgy érzem, a legtöbb esetben ezek a létesítmények lennének a mozgóképművészet igazi szentélyei, ahol a filmvallás hívei leróhatják hódolatukat. Belépve az ember tényleg azt érzi, színházba érkezett, nem pedig egy egyen kialakítású plázás moziba. Az érdekes az, hogy a legtöbb esetben még olcsóbbak is, mint a plázás-mozik, gyakoribbak az eredeti-nyelvű vetítések, de az általuk felhozott repertoár sokszor inkább art-mozis jelleget tükröz, így látogatottságuk általában kisebb. Nagyon népszerűnek számítanak viszont az egykori klasszikusok újravetítései, ezek számos alkalommal telt házzal futnak. Sok néző ugyanis végre rájött arra, hogy a film valódi közege nem más, mint a nagyvászon, amire az alkotást tervezték. Természetesen nincs garancia arra, hogy egy ilyen filmszínházba ne tévednének be oda nem illő elemek, de azért ezek a létesítmények lényegesen intelligensebb közönséggel rendelkeznek. Számomra például mindig kellemes egy ilyen helyen, amikor a nézők végig bennmaradnak a stáblistánál és akár meg is tapsolják a megtekintett alkotást.

The End
Mint korábban említettem, a mozizás szokása nem tűnt el és valószínűleg soha nem is fog, csupán annyi történt, hogy az egyéb alternatívák és elvárások hatására átalakult, megváltozott. Lehet, hogy nagy átlagban kevesebben járnak moziba, de az igazán jó közönségfilmekért sokan még mindig hajlandóak többet fizetni. A mozi számos negatívuma és sokszor egyre igénytelenebb közönsége ellenére is rendelkezik azzal a varázzsal, amivel az otthoni megtekintés soha. Egy igazán lenyűgöző filmnél a hang és a nagyvászon megadja azt a pluszt, ami minket is beszippant egy másik világba. Bár számos merényletet követtek már el a mozik, filmszínházak ellen, a valódi varázs olyan, mint a Főnix-madár: mindig feltámad hamvaiból.