Visszatérni egy bejáratott franchise világába nem egyszerű. Ott vannak a rajongók, akik elvárják az újat, de azért lehetőleg legyen olyan, mint a régi. Ott vannak az újoncok, akiket meg kell nyerni. És ott van Hollywood rákfenéje, miszerint minden áron főt kell hajtani a korábbi alkotások előtt, és lehetőleg minimum trilógiában. A Star Wars előzmények szempontjából már leszerepelt és a Gyűrűk ura sem győztesen vívta meg csatáját Középföldén. Így adott okot némi aggodalomra a Legendás állatok, még akkor is, ha a regények írója, J. K. Rowling jegyzi. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a Warner Bros. egyébként mennyire híján van ütőképes filmeknek, már könnyű látni: úgy kellett a stúdiónak egy jó blockbuster, mint egy falat kenyér.

A Legendás állatok és megfigyelésük cirka 55 évvel játszódik Harry Potter születése előtt, és Anglia helyett most az 1920-as évek New Yorkjába kalauzol el minket. Newt Scamander (Eddie Redmayne) egy rejtélyes táskával érkezik New Yorkba, azzal a céllal, hogy egyik varázslényét szabadon ereszthesse természetes környezetében. Ez azonban a varázsvilágban nyilván nem mehet egyszerűen. Balszerencséjének köszönhetően belefut a mugli (vagy amerikaiul magnixba) Kowalskiba (Dan Fogler), majd az amerikai Mágiaügyi Minisztérium alkalmazottjába, Tinába (Katherine Waterson), akikkel belekeverednek egy olyan ügybe, ami leleplezheti a varázsvilágot a muglik előtt. Ez háborúhoz vezethet.

Eddie Redmayne figurája teszetosza, de szerethető. A bőröndje az ő világa, és ennek a világnak is szívesen lennénk részesei.

A Warner hosszú évek óta jó lóra tett Rowling személyében. Az írónő valószínűleg nem állt volna egy ilyen projekthez, ráadásul öt részre, ha ötlete egyébként nem lenne. A Legendás állatok pedig ismét bebizonyítja, hogy Rowling még mindig nem esett fantáziahiány áldozatává (bár a színdarabot jobb lenne elfelejteni). Sőt, tulajdonképpen ez a film olyan, mint egy nagy játszótér, ahol megismerhetjük az amerikai varázsvilágot. A történet érdemi cselekménye ennek ellenében viszont nem sok. A karakterek, a világ mind túlszárnyalja azt, és jól teszi a film, hogy azokat állítja reflektorfénybe, mert még kiderülne, hogy a nagy felvezetésen kívül nincs igazán semmi.

Ez szörnyűbben hangozhat, mint valójában az. Az egyensúly megvan, és a stáblistáig fel sem tűnik a nézőnek, hogy Rowling inkább a világépítési kreativitását élte ki, mintsem a történetvezetésit. Ezt igazolja a filmet elárasztó cukormáz, amit a konfliktusok elvarrása tartogat. Mint ez a fent írtakból kiderül, a cukormáz megbocsájtható, főleg ha olyan karakterek kapunk, mint Kowalski, a mugli, aki a néző azonosulási pontja a filmben. Ilyen szerves része a könyveknek/filmeknek talán még nem is volt varázstalan ember, és sokkal jobban áll ez a szériának, mint azt az előzetesekből sejteni lehetett.

J. K. Rowling birodalma pont annyira magával ragadó, mint ahogy emlékszünk rá.

A Legendás állatok és megfigyelésük nem esik az eddigi franchise-ok előzményfilmjeinek hibájába. Szórakoztat, elragad és csak a végén ereszt. Nem erőlteti minden áron, hogy egy nagyobb egész része legyen, apróbb kikacsintásokon kívül nem akar a Harry Potter sorozatra támaszkodni. A film teljes mértékben élvezhető a Potter filmek és könyvek akármelyik darabja nélkül, ez pedig dicséretes egy olyan korban, ahol minden folytatás, reboot, remake azzal van a legjobban elfoglalva, hogyan kameózzanak a régi szereplők, és miképp tudnak látványosan fejet hajtani az eredeti filmek előtt (ami persze a történet rovására megy). J. K. Rowlingban és David Yates rendezőben ez tisztelendő. Reméljük jó szokásukat megtartják, és a további négy film is jelentős adalék lesz a varázsvilághoz.