A nyáron napvilágot látott Inside nevű játékról egészen addig egy szót se hallottam, amíg egy barátom nem ajánlotta, hogy márpedig próbáljam ki, lehetőleg minél hamarabb. Ezután rákerestem a neten egy gameplay videóra, elmentettem, és elláttam a „ha lesz rá időm” címkével. Tudjuk milyen dolog ez, az ember azt is elfelejti, hogy találkozott azzal a valamivel, amit elmentett, felírt, jegyzetelt, vagy festékkel felfestett a szoba falára, hogy ne felejtse el. Úgy is elfelejti. Nem túl nagy spoiler leírni, a cikk léte is jelzi, aztán hetekkel később lett rá időm. Ez előtt semmit sem tudtam a Playdead stúdió játékáról, még annyit se, hogy ők készítették a Limbo nevű játékot. Most jelezném, hogy a két játék közt csak tematikailag  és vizuálisan van kapcsolat, a Limbo ismerete nélkül is neki lehet feszülni játszani. De megéri?

Alapesetben a történettel kezdeném, de legyünk őszinték, az Inside történetét nem vezetik fel szájbarágósan, igazából nem vezetik fel sehogy sem. A játék elejétől kezdve egy piros inges kisfiúval rohanunk megállás nélkül, egy posztapokaliptikus világban. Ez a disztópiának kinéző hely persze képezhetné vita tárgyát, van is pár érdekes elmélet a YouTubeon erről, de nem akarom lelőni a poént azok számára, akik belevetik magukat. A lényeg, hogy mi menekülünk, miközben kutyák és őrök üldöznek, és nekünk a kisfiúval rendületlenül haladnunk kell a végcélunk felé, akármi is legyen az.

A játék atmoszférája elsőre megüti az embert. A környezet és a karakterek nemes egyszerűsége itt a kevesebb, több elvét emeli magas szintre. Bár a környezetünk, textúráját tekintve olykor igen egyszerű, a fény-árnyék mesteri megoldásának köszönhetően egy vizuális bonbonos dobozban találjuk magunkat. Egy egyszerű oldalnézetes mászkálós sémára épül, de már régóta tudjuk, hogy nem feltétlen a képileg agyondolgozott, legújabb motorral dübörgő látványpornó hozza meg a felejthetetlen játékélményt. Itt konkrétan látszik, hogy a készítők sok munkát öltek a dologba, mert a játék elejétől a végéig, eszméletlen sokszínű környezeten futunk át, mint a veszettek. 

A látványvilágon kívül persze ott vannak a hangok, amik nagyon élethűre és csontig hatolóra sikerültek. A terek visszhangzása, a léptek zaja a mocsárban, mind olyan, mintha itt zajlana mellettem a szobában minden mozzanat. Mikor három veszett kutya rohan feléd ugatva, elfog az az igen kellemetlen rémület, amit a szomszéd Morzsi jelenlétében érzel, mikor nyitva felejtik a kaput, te meg hazafelé sétálsz két kiló kenyérrel. A hangulat egyébként elég nyomasztó tud lenni, egy furcsa kellemetlen érzés ölel át, miszerint ez a kisfiú elég nagy trutymóba keveredett, amiért menekülnie kell. Már ha menekülnie kell, egyébként az is lehet, hogy tart valahová. Egyébként ez a játék egyik nagy erénye, hogy a feladatok megoldása közben, folyamatosan azon fogsz rágódni, hogy mi az egésznek a háttere? Keres valamit? Tudatosan rohan? Vagy csak menekül?

Az irányítást tekintve pofon egyszerű dolgunk van, pár gombnál többet nem is kell használni a játék során. E mellett, az oldalnézetes, mászkálós nézet is megkönnyíti a dolgunk, mert nem tud olyan sok irányba a játékos elmászkálni, hogy eltévedjen, mint szűzlány az első bálon. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne éreznénk tágasnak a teret, néha sikerült elfelejtenem, hogy pusztán csak előre és hátra kell mozognom. Nehézségét tekintve nem fog túl sok kihívás elé állítani senkit az egész, bár én természetesen egy-két helyen törtem a fejemet, de valószínű ez abból fakad, hogy suta vagyok a logikai dolgokhoz, mint egy elsőéves. Persze nem is a kihívás az egész szépsége, hanem az a sajátos furcsa világ, ami képes arra, hogy teljesen beszívjon másodpercek alatt. Mindezt sajnos csak egy rövid időre, a játék ugyanis egyben kijátszható három-négy óra alatt. Tényleg rövid játékidőről beszélünk, hamar át lehet szaladni a dolgokon a végkifejletig.

Ha már a végkifejletnél tartunk, akkor anélkül, hogy ellőném a poént, annyit elmondok, hogy nagyot néztem a befejezésnél, és biztos, hogy nem én voltam az egyetlen. Az Inside eddigi játékos karrierem egyik legfurcsább, de egyben legjobb élménye. Ez tényleg olyan, hogy valaki vagy szereti, vagy nem. Ellenben nagyon megéri kipróbálni, majd utána kétszer annyi időt ülni egy sötét szobában, azon elmélkedve: mi a fene történt itt?