Mikor egy szintén Sherlock rajongó cimborám megírta tegnapelőtt, hogy itt az új évad, akkor kaptam csak észbe, hogy valóban. Teljesen el is felejtkeztem a sorozatról, lévén a kimondhatatlan nevű Cumberbatch éppen képregény adaptációban tetszeleg, társa, Martin Freeman pedig… szintén. Aztán a lelkesedésem is letörték, mikor közölte, hogy a neten rosszakat írnak az évadnyitóról. Persze én úgy mentem neki, hogy majd úgy is jól szórakozom, nem lehet minden mese és csillogás. Spoileres leszek.

Az előző évad végén ujjongva ugráltam a tévé előtt, mikor kiderült, hogy Moriarty mégsem halt meg, azaz meghalt, de van egy terve a halál utánra is. Vagy valami ilyesmi. Alig vártam tehát, hogy végre elkezdődjön az új évad, és feloldják a cliffhangert. Persze lehet nem szeretni Andrew Scott karakterét, de én rajongtam a feminim piperkőc őrültért. Akik hasonlóan éreznek, mint én, azokat megnyugtatom, az égvilágon semmi nem derül ki arról, hogy életben van-e, sem arról, hogy mit tervez. Főhősünk száműzetését már az előző évad végén megoldották, most pedig véglegesítik is gyorsan. Sherlock térhet vissza a heti egy rész – egy eset periódushoz, mert mi lenne jobb módszer arra, hogy kiderítsük ősellenségünk mesteri tervét, mint sem az, hogy várunk. Logikus. Rendben, ez se lenne baj, elvégre Moriarty előtt is volt élet, a Sherlock esetei pedig mindig érdekfeszítőek voltak és kenterbe verték az éppen aktuális amerikai helyszínelő – problémamegoldó – rendőrségi tanácsadó, akármicsodák eseteit.

Már-már azt hinné az ember, hogy itt is beletenyerelünk valami izgalmasba, de hamar kiderül, hogy hendikeppes nyomozónk úgy öt perc alatt vidáman megoldja az esetet, ami finoman szólva is erőltetetten hangzik. Most komolyan, belemennek egy autóba hátulról, ami azonnal felrobban? Nem vagyok egy szakértő, de ha ez így működik a valóságban, tuti nem ülök volán mögé holnaptól. Persze aztán kiderül, hogy ez csak ürügy arra, hogy az írók behozzák a főszálat, ahol valami műgyűlölő elmebeteg, Margaret Thatcher szobrokat tör össze. Sherlock fejében végig egy különös gondolat járja körtáncát, mégpedig az, hogy itt valami bűzlik. Nyilván a néző is érzi, hogy itt azért többről van szó, mint valami szoborellenes tüntetőről, de mire eljutunk odáig, hogy leleplezzük, annyi totális érdektelen jeleneten vagyunk túl, hogy nem is számít már az egész. Aztán a sztori háromnegyedére felsejlik némi remény, Watson oldalbordáját eléri a múltja, mi pedig reménykedni kezdünk, hogy jön valami több részen átnyúló főszál. Ez nem történik meg, lévén a Sherlock évről évre kevesebb részt tudhat magáénak, ezért gyorsan le is zárják a felhozott problémát. Hogy ne maradjunk évadnyitó sokkhatás nélkül, kinyírnak egy szereplőt. Sokkhatás letudva, behoznak pár érthetetlen kritikus üzenetet, rejtély felvezetés letudva.

Az egész évadnyitó rész olyannak tűnt számomra, mintha az írószoba szemeteséből összeszedegették volna az elvetett ötleteket, és abból faragtak volna egy részt. A rész elején annyi poénos geg röpködött a levegőben, hogy kezdtem azt hinni, hogy valami Sherlock paródiát kaptunk, aztán a rész végén pedig annyi, tipikus sorozatra jellemző ív van benne, hogy meg is kapjuk a paródiát. Watsonunk amúgy csak lábatlankodik ott, meg öt perc alatt babája születik, amit elég lett volna egy percben megmutatni, de nekünk végig kell nézni még a tisztába tevést is, meg a keresztelőt, meg kutyafülét. Arról nem is beszélve, hogy behoztak egy szálat számára, melyben házassági válság címen bénázik egy nővel, de az egésznek semmi alapja nincs azon kívül, hogy kitölthetik vele a műsoridőt.

Ha így tervezik levezetni ezt az évadot, nagyon messze leszünk a Reichenbach Fall című rész mesteri kivitelezésétől. Mivel eddig nem volt panasz a Sherlock történetére, reméljük a következő részben már egy pörgősebb, összeszedettebb történetet kapunk.