Az utóbbi időben igyekszem egyre több filmet bevizsgálni azok közül, amiket jelölnek a Golden Globe vagy az Oscar keretein belül, esetleg díjat is nyertek már. Nem mintha ez lenne a mérce, mert tömegével fut az ember olyan alkotásokba, amiket nem említenek ezeken a díjátadókon, mégis nagyszerűek. Ugyanakkor úgy néz ki, az utóbbi időben mindig találok kedvencet, vagy olyat, amire megéri szánni az időt. Ott van például a Wiphlash, ami az egyik kedvencem lett. Nem is véletlen egyébként, hogy megnéztem a La La Land című filmjét, ami szó szerint tarolt a Globe-on (semmi nem nyert eddig ennyi szobrot). Persze mindig le vagyok maradva mindennel, de örömmel vállaltam, hogy írok a Manchester by the Sea-ről, amúgy is rajta volt a listámon. Mondjuk velem könnyű dolguk van, mert olyan pali vagyok, aki inkább néz meg egy drámát, mint a huszadik démonos horrort. Oké, nem is nagyon nézek horrort, démonosat is nagyon elvétve.

Lee Chandler (Casey Affleck) egy magányosan élő karbantartó Bostonban, aki látszólag a legtöbb szociális képesség híján van. Biztonságos, rutinszerű élete, amiben oly’ nyers módon és olyan keveset érintkezik az emberekkel, felborul, mikor megkapja a hírt bátyja, Joe (Kyle Chandler) haláláról.

A Manchester by the Sea a maga egyszerűségében komplex. Azt már az elején le kell szögezni, hogy sok szempontból nem egy egyszerű film, annak ellenére, hogy maga a történet teljesen lecsupaszított. Kenneth Lonergan (New York bandái), a film írója és rendezője lineárisan építi fel az eseményeket, de kis szeleteket odadob nekünk a múltról, hogy egyre jobban megértsük a karakterek jelenlegi helyzetét. Természetesen a múlt az, ami elrontja a dolgokat, aminek köszönhetően már akkor érezni a feszültséget, mikor Lee visszatér New Englandbe.

Mind a színészek játéka, mind a rendező képi megoldása ugyanazt sugározza, mint a történet maga. Ez nem véletlen, egy egyszerű és nyers sztoriról beszélünk, ami jobban megvizsgálva, tényleg egészen hétköznapi eseményekkel operál, és ez rendben is van. Ilyenkor minden azon áll vagy bukik, hogy a karakterek mennyire hitelesek, és mennyire tudják élethűen hozni őket a színészek. Ezen film esetében viszont nincs kockázat, ugyanis minden szereplő, egészen az öt másodperces szerepektől a főszerepig, lenyűgözően játszanak. Ben Affleck kisöccse ugye díjat is kapott érte, egyébként teljesen jogosan. Annak ellenére, hogy könnyen találhatunk tőle jobb színészeket, Affleck nagyon jól hozza a megtört, antiszociális férfit, aki rögként hordozza magával lelki karcolásait. Kyle Chandler szintén jó választás volt a testvér szerepére, ha én filmet csinálnék, a szimpatikus karaktereket mind vele játszatnám el, egyszerűen sugárzik a fickóról a kedvesség. Michelle Williamst is jelölték a filmbéli szerepe miatt, ami szintén nem véletlen. Williams nagyjából tizenöt vagy húsz percet lehet képernyőn, és lehet sokat is mondok, de annak minden perce jutalomjáték.

A film ugyanakkor egy száz százalékos, lassan építkező dráma. Nyilván nem azoknak ajánlom, akik a péntek estét pattogatott kukoricával, haveri társasággal és filmnézéssel akarják kiváltani. Sok helyen olvastam, hogy dicsérték a film humorát, ami biztosan volt valahol, én baromira nem találtam, de ezt nem rossz értelemben mondom. Mint említettem, drámáról van szó, és hát nem nagyon fogunk nevetgélni ebben a két órában. Annak ellenére, hogy nem vidám a történet, nem tűnik tragikusnak a kétórás játékidő. Kenneth Lonergan története a veszteségről és az elzártságról szól. Az üzenetét tökéletesen hordozza végig, és úgy fogjuk kiérezni a saját nézőpontunkban, mint a sztori környezetében állandó jelenlévő tengermorajlást.

Persze nem tudom megítélni, főleg amiatt, hogy nem láttam minden filmet még, hogy mennyire érdemli meg az Oscar-jelölést (esetleg a díjazást), de a Manchester by the Sea egy nagyon értékes filmélmény. Nem mindenkinek fog bejönni, de aki szereti a tartalmas és életszerű drámákat, azoknak mindenképpen ajánlom.