Több mint két éve került mozikba a John Wick, amely a maga nemében igencsak felborzolta a kedélyeket. A visszavonult, kegyetlen bérgyilkos egyetlen barátja egy kiskutya volt, amelyet néhai feleségétől kapott. A hőn szeretett asszony elvesztése után ez a kis életke jelentette számára mindent, ám brutális módon ezt is elvették tőle. Bosszúra szomjazva John kinyírta ellenlábasait, most pedig akarva-akaratlanul visszatér a mozivászonra, hogy folytassa a tisztogatást a maga sajátos módján.

John Wick (Keanu Reeves), hogy elvarrja a megmaradt szálakat, betör az orosz maffia területére, és nem túl kifinomult, mégis hatásos módszereivel békét köt velük. Saját lelke megnyugodhat, hisz nincs már elintézendő ügye. Ám aki egyszer visszatér, az bent is marad. Régi barátja, Santino D’Antonio (Riccardo Scamarcio) felkeresi, hogy tegyen eleget a neki tett véreskünek. John rabja lesz a körforgásnak, és kezdődik a szigorúan vérre menő hajsza, ahol már nemcsak a munka, hanem a túlélés is a tét.

A készítők a film előtt már a nyilvánosság elé tárták, hogy a mozinézőnek pont annyira kell valamit is elvárnia a folytatástól, mint az első résztől. Nekem bejött az első rész lazasága, szó szerinti pofátlan stílusa miatt, ahogy a néző képébe tolja a jeleneteket, erőszakosan lenyomja a torkunkon a gyilkolászást, valahogy mégsem jövünk ki a filmről rossz szájízzel, mert szórakoztató. Hogy mi a helyzet a folytatással? Azt kell, hogy mondjam, lenyűgözött az, ahogyan újra életre keltették John Wick figuráját. A rendező, Chad Stahelski és az író, Derek Kolstad nagyon a szívükön viselhették ezt a karaktert, hiszen kínosan ügyeltek arra, hogy méltó folytatást generáljanak az első részhez. A 2. felvonás ugyanis éppen olyan szórakoztató, mint az elődje, ugyanakkor mégsem ugyanaz. Sokféleképpen el lehetett volna rontani ezt, és az alkotók  szerencsére nem estek bele abba a csapdába, hogy egy filmet kétszer leforgassanak. Bevallom, én ettől féltem a legjobban.

A John Wick 2-ben igazából a történet megmutatja a másik oldalát is, új helyszínen, nevezetesen Rómában játszódik, van benne egy csomó új ötlet, amit nem voltak restek feldolgozni. A John Wick 2014-ben bemutatott nekünk egy egészen egyedi világot, ahol az életnek kvázi semmi értéke nincs, az abban résztvevő egyének létük elemének tekintik a halált és az ellenségek eltávolítását. Az első részben jobbára ezzel a szegmenssel találkozunk. A második részben ez a kör kibővül. Megismerhetjük a hálózat többi tagját, rájöhetünk, hogy voltaképpen egy internacionális szervezettel állunk szemben. Ennek a szervezetnek saját értékrendje, feladata és törvényei vannak, melyeket a lehető legpontosabban számon kérnek minden egyes résztvevőjétől. A törvényszegőknek pedig nincs kegyelem. Ez némi feszültséget kever a légkörbe, hiszen jól tudjuk, mennyire hidegvérű ez a világ, és mennyire szigorú is a szabályrendszere. Magát a sztorit nem magyarázza túl, inkább azt éreztem, itt nem nézi hülyének azzal a nézőjét, hogy minden egyes minutumba belemagyaráz valamit. Egyenesen bízik nézőjében és tudja, hogy nem kell mindig fognia a közönség kezét, hiszen szépen lassan rájönnek ők is maguktól, mi folyik itt. Hagyja, hogy szárnyaljon egy kicsit a fantáziánk.

A megvalósítás is kapott néhány új és régi eszközt, amelyek mind jól működnek. A humor adja a régi, laza stílusát, nagyon jól tudja az egyes feszült jeleneteket oldani. Éppen ez a hullámzás adja a John Wick báját. Az egyik pillanatban durva és kegyetlen, majd rá 5 percre minden lehiggad, mintha mi sem történt volna. Ez a fajta humor nagyon jól megállja a helyét, képes a filmhez illő atmoszférát teremteni. A technikailag bevetett pár új helyszínt, új ötleteket, új megoldásokba kényszerítette főszereplőnket. A harcjelenetek remekül vannak koreografálva, durva, csontig hatoló verekedéseket láthatunk, ahol mint valami gépek, püfölik egymást az ellenfelek, de már úgy, hogy az nekünk is fáj. Nem csalás és nem ámítás, hogy ez a film mindig is a fékevesztett akciófilmek elé mutat görbe tükröt, miközben azt sugallja: „na, ezek vagytok Ti”! Fogalmazhatunk úgy is, hogy egy paródiaként is simán megállja a helyét. Ám hiába a látványos és humoros harcjelenetek hada, a vége felé kezd nagyon repetitív lenni, és sajnos kissé soknak érezhetjük a dolgot a fináléhoz közeledve. Mr. Wick módszere, a testre-fejre metódus annyira beleég a szemünkbe, hogy napokkal később is ezt álmodjuk. Ezt fogjuk fel amolyan John Wick gyermekbetegségnek, nem tagadom, sok helyen a túlzás módszere megteremti azt a komikus helyzetet, amit ilyenkor várnánk, de az utolsó jelenetek nagyon elszálltak maguktól ilyen szinten. Mindazonáltal megjegyezném, hogy a két órás játékidő abszolút nem sok, így még élvezhető, de ha egy fél órával túlnyújtják, az számomra már sok lett volna. Ez így volt jó, ahogy volt.

Aki szerette a John Wick első részét, az a 2. felvonásban sem fog csalódni. Az akciófilmek szerelmeseinek mondhatni kötelező darab. Voltaképp, ha úgy vesszük, ez a rajongótábor a célközönség, de látszólag mást nem is akar bevonni. És nem utolsó sorban paródiának sem utolsó. De hogy várjuk-e a folytatást? Hát nem tudom… én nem tekerek kötelet a nyakamra, ha nem lesz következő rész. A 2. felvonás nem zárja le teljesen a sztorit, nyitva hagyja előttünk a folytatás lehetőségét, de ez innentől az alkotókra van bízva, kezdenek-e vele valamit.