A gyermekkori traumák feldolgozása mindig is hálás témának számított a filmesek körében. Egy szülő elveszítésénél pedig valószínűleg nem létezik nagyobb fájdalom egy kisgyerek számára. Jelen kritika tárgya, a francia-olasz koprodukcióban készült Szép álmokat! is ezt a témát járja körbe.

Történetünk 1969-ben kezdődik. A kis Massimo boldogan él szerető édesanyjával és édesapjával együtt Torinóban. Ám minden megváltozik, amikor karácsony estéjén Massimo anyukája egy baleset következtében meghal. A helyzetet csak súlyosbítja, hogy Massimo családja ezt megpróbálja titokban tartani előtte. De miután fény derül az igazságra, a tragédia súlya alatt görnyedő kisfiú bizalma megrendül a családjában, és az apjától is egyre inkább kezd elhidegülni. Ekkor előreugrunk az időben, egészen a 90-es évek elejére, amikor Massimo már befutott újságíróként Szarajevóból tudósít a délszláv háborúról. De hirtelen minden előzmény nélkül pánikrohamok törnek rá, nem tudja tovább végezni a munkáját, emiatt kénytelen hazamenni, a rohamai azonban ekkor sem enyhülnek, ezért a fiatal doktornő, Elisa (Bérénice Bejo) segítségét kéri.

Maga a film Massimo Gramellini azonos című, 2012-ben megjelent regényén alapul, amiben a saját élményeit írta le. Adva van tehát egy önéletrajzi ihletésű dráma egy gyermek fájdalmáról, mely egészen a felnőttkoráig végigkíséri az életét. Átélhető történetnek hangzik, de számomra így sem működött minden pillanatában a film. Ennek több oka van, például az, hogy jó pár jelenet egyszerűen fölöslegesnek érződik. Ezekből megismerjük többek között azt, hogy hogyan ívelt fölfelé Massimo újságírói pályája, de úgy istenigazából nem szolgálják a történet előrehaladását. Ugyanígy említhetném Massimo képzelt gyerekkori „barátját”, Belphegort, aki időről időre felbukkan, és mindenféle csínyre kényszeríti őt, de hogy ezen kívül mi a funkciója, az nem derül ki. Ennél nagyobb baj, hogy a végére úgy éreztem, mintha nem lenne rendesen lezárva. Nem tudjuk meg, hogy Massimónak sikerült-e feldolgoznia anyja halálát, vagy továbbra is kísérteni fogja az emléke. Ha pedig egy drámának pont a fő konfliktusa nincs feloldva, az elég nagy probléma.

A színészek játékával sem lehetünk maradéktalanul elégedettek. Valerio Mastandrea jelenléte Massimóként olyan sótlan és jellegtelen, hogy a közös jeleneteikben Bérénice Bejo rendre lejátssza őt a vászonról. Ironikus módon még a fiatal Massimót alakító gyerekszínész is sokkal átélhetőbben játszik.  A leginkább olasz popslágerekből álló zenei aláfestés a film alatt kellemesen szól, de valószínűleg a moziból kilépve nem leszünk képesek felidézni egy markáns motívumot sem belőle. Egyedül az operatőri munka tud értékelhetőt nyújtani: jól játszik a film a világos és sötét tónusú képekkel, így teremtve kontrasztot az anyával együtt töltött idilli gyermekkor és az utána következő sivár évek között.

Kár érte, mert kicsivel több odafigyeléssel, pl. ha kivágják a fölösleges jeleneteket, ha választanak egy karakteresebb színészt a főszerepre, és egy értelmesebb befejezést írnak hozzá, akár még jó film is lehetett volna a Szép álmokat! Így viszont sajnos marad a középszerben.