Körülbelül fél éve vetette fel Zsutti (akinek a borítóképeink és a fantasztikus dizájnunk köszönhetjük), hogy van egy ex-slammer ismerőse, akit a magyar slam poetry közösség ÖcSiként ismer, és neki múlt évben, 2015-ben jelent meg egy verseskötete. Mivel lassan 2 éve aktívan fellépek a helyi klub estjein, azonnal felkeltette Zsutti az érdeklődésem, és rákerestem ÖcSire (ezentúl kis s-sel). Konkrétan leesett az állam, mivel fantasztikusan bánik a szavakkal, a ritmussal, ugyanakkor a kemény témáktól sem riad vissza írásaiban. Ez az ötletesség az, amit én az ismertebb slammerektől hiányolok. Pár hét után ráírtam Öcsire, hogy szeretném megrendelni a kötetét, és egyúttal dedikálná-e nekem, néhány órán belül pedig válaszolt, és egész jól összehaverkodtam vele. Ezt a gyorsaságot tetézi, hogy az első beszélgetés után másfél héten belül már elkezdtem falni a kötet oldalait. Figyelem, rendhagyó kritika következik!

Mielőtt belevágunk, engedjétek meg, hogy tartsak egy kis gyorstalpalót. A slam poetry az én ismertetésemben az irodalom egy mocskosabb verziója, ami nem finomkodik, és olykor jó messzire eltávolodik a bejáratott verselési és különféle irodalmi normáktól, hogy a jelenlegi világot bemutassa. Ezt lehet viccesen, kicsit kötözködve, durván, ritmusokban, szinte bárhogy. Konkrétan nincsen semmi műfaji elvárás. Annyi szabály van csak, hogy a szövegnek maximum 3 perc 15 másodpercbe bele kell férnie, és tiltott a kellékhasználat. Nagy vonalakban ennyit a slam poetryről, de térjünk rá a kötetre! A Jártam a Holdon 7 fejezetből áll. Érdekesség, hogy mindegyik rész egy-egy Apollo-11-hez köthető dolog nevét viseli. Mivel a közel 80 rövidebb-hosszabb írásból álló kötetet nem kis munka lenne végigelemezni, így fejezetenként haladva emelem ki a kedvenc írásaim, soraim, és ha van (márpedig elég gyakran van) közös téma, így azokat is megemlítem. 

Az első fejezet kapásból egy slam szöveggel, a Megtanulni élni 2.-vel indít, ami a sokak számára ismerős Maslow-piramis köré épül. Tudjátok, ez az, ami a szükségletek köré épül, és aminek a csúcsát nagyon nehéz elérni. Öcsi a létezés egyik legalapvetőbb dolgát, a kilégzést és a belégzést veszi alapul, és ezt használja az írás visszatérő momentumául. A legalapvetőbb dolgokkal indul az írás, és ahogy a piramis szűkül, úgy tűnnek fel a nehezebben elérhető szintek kommersz dolgai, végül pedig kiderül, hogy minden csakis tőlünk függ, hogy milyen magasra jutunk. Az állandó téma az első 12 versben főként a vágy, a Bakancslista és a Kővadászok is főként erre épül. Van azonban két vers, ami kilóg. A Családi tabló kezdetben olyan, mint ha egy emberhez szólna, és csak az utolsó sorokban döbben rá az olvasó, hogy itt bizony egy elég komoly dologról van szó. Az én személyes kedvencem a Nem vagyok árva, amit remek ritmusával már nem is olvasva, hanem dalolva teszek magamévá. 

Aztán egy verssel később egy címében és témájában is érdekes írással találkozunk, ami ráadásul nincs is különszedve. Amolyan gondolatömleny arról, hogy Öcsi miért gondolja, hogy ő egy folyó, ebből kifolyólag a szöveg a 15 ok, amiért úgy gondolom, hogy folyó vagyok címet kapta. Kicsit zavaros lehet a kép, de a Wikipédia szócikk segítségével teljesen logikus levezetést kapunk, és teljesen értetlenül állunk, amiért Öcsi még itt van és nem tűnt el valahova máshová. Ez az „epizód” kicsit kevert, mivel a vágyak és az elmúlás is feltűnik egyszerre. A Tömegközlekedésben a forgalmas főváros szinte összes eszköze feltűnik, ahol a pillanatnyi útitársi kapcsolatok kapják a főszerepet, ugyanakkor ezt rövidebb kapcsolatokként is értelmezhetjük. Az egyik legdepresszívebb azonban a Hangulat-töredék, itt az élet rövidségét filmkockákhoz hasonlítja Öcsi, és roppant negatív hangvételével kicsit meg is erősít minket a születés és a halál közötti idő rövidségéről kialakított elképzelésével. 

folyékony massza szart sem ér az élet

halott arcokból messze száll egy ének

A Másfél fordulat (fejezet cím) első verse, a „Te vagy a hunyó” némi feloldozást tartogat az előtte álló szavak súlyától, és feltűnik a gyermek, mint a tisztaság jelképe, később azonban eltűnik a csöppség, és Öcsi szerintem még a mai napig keresi. Ezt a részt értelmezhetjük kétféleképpen is. Egyrészt a magány is itt-ott feltűnik, de leginkább a gyerekkor hiánya az, ami folyamatosan a háttérben rejtőzik. A legérzékletesebb kifejezés erre a rozsdás tetőn túli égett tollszag, amiben az elmúlás és a szabadság vége remekül megfér egymás mellett. 

A negyedik adag vers- és slamcsokor némiképp kaotikussággal indít, mivel én semmi közöset nem találtam bennük. Ám ha őszinte akarok lenni, akkor az egész egy folyamat része. A Misophonia soraiban ez a kaotikusság meg is valósul, a sokak számára idegesítő hangok kegyetlen szimfóniává állnak össze. Majd rögtön ezután egy érdekes klausztrofób ábrázolással találkozunk a Belső nyugalomban, ami szerint csak akkor van belső megnyugvás, ha kint vagyunk. Ez azért is érdekes, mert amolyan a saját énünktől való elidegenedést is jelenthet, mivel a kinti világ impulzusai elterelik figyelmünk. Kezdetben a távoli dolgok a dominánsak a versekben, majd a közeliek, aztán egy kicsit újra a távoli dolgok kerülnek előtérbe, míg a végén már teljes mértékben Öcsinél kötünk ki. 

Forrás: flickr

Az előbbi fejezetet folytatva megjelenik az elmúlás gondolata. Nem a halálé, inkább az elmúlásé a Sam rendez (A Belányi menet),  de hiába operál fantasztikusan a kultikus filmcímekkel és ettől kap egy vidámabb hátszelet, azt azért hozzá kell tenni, hogy költőnk sajnos eltűnik a moziteremből a semmibe. Ezt úgy is felfoghatjuk, hogy Öcsi éppenséggel egy rendező helyébe képzeli magát. De most komolyan! Gondoljunk bele abba, hogy van egy remek film, amiben tökéletes a zene, a szereplők és a történet, és csak a rendező nevére nem emlékeznek az emberek. Butaságnak tűnik, ugyanakkor könnyen meg is történhet. A Kifestőben az egyik számomra fontos dolog a nyomhagyás. Ezzel remek ellentétben áll a Sam rendeznek, mivel a két vers témája teljesen szemben áll egymással. A Gyereksz(l)emmelben a gyerekkor visszatér egy kis csipkelődéssel fűszerezve, a felnőttek világa kap egy kis savazást, szemben fiatal éveink biztonságával. A Szilánkokban megjelenik a születés iránti vágy, ami talán az újjászületés vágyát hordozza magában, ugyanakkor adott a kérdés, hogy emlékszünk-e gyerekkorunk minden egyes szépségére, vagy csak a szilánkok maradnak meg a teljes képből. 

A legmélyebb mégis a Karantén címet viselő írások gyűjteménye. Az Árulásban a hétköznapok végleg kiszürkülnek és köszönés nélkül száguldanak el, s végül a lírai énünk csak arra figyel, hogy az intenzív osztály nyüzsgését lecsitítsa, hogy csak a látottakra figyeljen. A Rakott, a Szállás, az Önetető és az Instant talán egy fokkal még mélyebbre merészkedik, mert ezekben nem csupán a halál, hanem a saját életünk kiontása van középpontban, továbbá az Önetetőben saját magunk felfalása is megjelenik, ezzel egy számomra teljesen új, eddig még ismeretlen témaként. A koponya, a csont és az agy, valamint a vér is állandó szimbólumként vezetnek minket ebben a korántsem vidám utazásban. De csavar is van a versek között, mivel a Ceti Gamma epigramma szédítő ritmusával, míg az Egy közelgő szakítás tarkójára pedig zseniális témájával és ötletes megvalósításával visz színt ebbe a kiszínezhetetlennek vélt fejezetbe. 

S végül az utolsó részé a békés megnyugvás, vagy ha úgy tetszik beletörődés, ugyanis az Égbazár szerint:

az égbolt addig megmarad bazárnak.

Tehát nem kell semmi rosszra gondolni, bőven van még itt elvégzendő feladat. Nem kell annyira véresen komolyan felfogni az előbbi fejezetek komolyságát, hiszen érkezik a Nagytakarítás, amikor a maradványokat és az emlékeket átadjuk az éhhalálnak. Megszabadulunk a vértől és a korábbi rossz dolgoktól, és ha nem is teljesen tiszta lappal, de egy megtisztított papírral folytatjuk tovább az életet. S a kötet zárása, A 10 millió költő országa olyan fantasztikusan ölti formába a magyar valóságot, ahogy azt még szerintem sosem láttuk. Teljesen mindegy, hogy a másiknak kivel, mi baja van, az a biztos, hogy nekünk mindig rosszabb a szomszédunk helyzeténél.

Azt még el kell mondanom, hogy az egész kötet egy közösségi kezdeményezés gyümölcse, mivel Öcsi egy facebook oldalt hozott létre. Itt a lájkolók választhatták ki a kötet címét, a borítót, további érdekesség, hogy a kiadó végül mind a 7 borítóra rábólintott, valamint a jó néhány lapon megjelenő QR-kódos extrát, ami interjúk, videók és különféle információk tömkelegét rejtik. Végső soron kijelenthetjük, hogy bár könnyedén indul a kötet, a vége felé elég durván besötétül. Mégsem keserű szájízzel olvassuk el az utolsó sorokat, hanem úgy, hogy olyan írásokkal bővítettük élményeink széles skáláját, ami a hazai irodalmi közegben csak ritkán adatik meg. Én bárkinek ajánlom a kötetet, aki fogékony az irodalomra. Ha ti is el akartok jutni a Holdra, akkor a kilövőállomást itt keressétek.