A mai Szemetesláda kicsit rendhagyó lesz. Alanyunkról ugyanis nem egyértelmű, hogy ajánljuk-e, vagy sem, mert pengeélen táncol az elfogadható és a teljesen rossz kategória között. A Rubber (2010) című film ugyanis annyira magába néz, és veszi elő kora társadalmának sántaságait, hogy nem lehet egyszerűen haragudni rá.

Egy kies amerikai sivatagban egy magányos napon egy gumiabroncs önálló életre kel, és mihelyst felfedezi saját különleges képességét a világ ellen fordítja, hogy elbánjon a szemetelő, igénytelen emberiséggel. Közben kíváncsi nézőhad kíséri végig abroncsunk történetét.

Igyekszem kicsit letisztítani az összekuszált történetet. Már rögtön a film elején láthatjuk, ahogy főszereplő sheriffünk egy pár emberből álló csoportnak tart beszédet, amely csoport később a történtek nézőgárdáját fogja alakítani. Azok a szavak, melyek itt elhangoznak kulcsfontosságúak, hiszen itt hangzik el sok minden, amitől a filmet teljesen más szemszögből fogjuk megközelíteni. A jelszó a „csak, mert”. Rendőrünk nem kertel, nem magyarázkodik sokat, egyszerűen megmagyarázza, hogy minden nagy filmben van olyan momentum, vagy jelenet, melynek nincs különösebb fontossága, azért van a filmben, hogy legyen. Ennyi. Ebben igaza is van, tán nem a legjobb példákkal él, de valahol helyt adunk. Ezen az irányvonalon elindulva építi fel a filmet. Kijavítanám magam, a filmről el lehet dönteni, hogy egyáltalán nem jó, tegyük fel a kérdést, hogy mik azok a pontok, ami miatt nem jó! Mondhatni, a film cselekményileg nagyon lapos, nyugodtan mondhatjuk, hogy alig történik benne valami, a történet nincs jól megmagyarázva, és az utolsó húsz perc igazi unalmas szenvedés.

Jegyezzük meg, hogy e hibái ellenére mesteri, ahogyan dramaturgiailag kimenti magát a problémák mögül. Az egész film úgy van felépítve, hogy már amikor pont elég lenne a sok hülyeségből, egy bevágott jelenettel emlékeztet minket az ingerek mesterségességére. Hogyan értem ezt? A filmnek van egy olyan tulajdonsága, amelyet a jó és érdekes filmek palettája tartalmaz. Ez pedig nem más, mint az önreflexió. Számtalan ponton utal önmagára a film, sőt már az elején lévő beszédben érezhetjük ezt. Gyakorlatilag magának állít görbe tükröt. Ez a történet olyannyira veszi magát komolyan, mint amilyen komolyan egy tüsszentést lehet. Nyíltan ki is mutatja, mennyire tisztában van azzal, hogy nem tud semmi jót felmutatni. De akkor miért készült el? A válasz: „csak, mert”. Az előbb említett önreflexiót, mint eszközt rengetegszer használja, sokszor emlékezteti a nézőt, hogy egy pillanatig se vegye komolyan a Rubbert. Ezt bemutatván ingadozik a fikció és a valóság között, egyszer a nézői szemszöget, egyszer pedig a produkciós szemszöget láthatjuk. A film sokszor felhívja a figyelmünket arra, hogy Ő maga nagyon jól tudja, hogy rossz, ezért magában rejt egyfajta érdekességet, amellyel egy kis időre felnyitja az álmosodó néző szemét.

Ezek mellett nem rest a társadalomból is gúnyt űzni. Említésre kerül például a digitális kalózkodás, felszínre kerülnek a bugyuta nézői reakciók és az emberi tudatlanság, valamint a társadalmunk hibáira is felhívja a figyelmet, például a csordaszellem létező jelenségére. Tehát bízvást lehet mondani, hogy szerencsére a filmet egy nagy adag önkritikával is felvértezték, ami mondjuk jól is áll neki, és nélküle annyira borzalmas lenne, hogy tán nem is jutott volna el az emberek tudatáig soha.

Mindent összevetve a Rubber nem jó film, mert bizony paródiának sem lenne utolsó, ha pörgősebb, eseménydúsabb lenne, és mi nézők nem kínlódnánk az utolsó húsz percben az unalomtól. Emellett azért figyelembe kell vennünk, hogy mély önkritikával rendelkezik, sokszor reflektál magára és tisztában van a saját adottságaival. Ehhez mérten egy kicsit sem veszi magát szerencsére komolyan. Nem rest önmaga mellett társadalmunkat is kritizálni, mondván: „Tudom, hogy rossz vagyok, de nem feledjék tisztelt nézők, Önök sem jobbak egy kicsit sem.”