A filmművészetben kedvelt témának számít az emberi kapzsiság és nagyravágyás miatt elpusztuló civilizációk sorsa. A recept egyszerű: vegyünk egy technikailag elmaradott népcsoportot, mely magas erkölcsi kategóriát képvisel és harmóniában él a természettel, majd igázza le őket egy romlott, technokrata társadalom. Tipikus példa erre az Avatar, ami egy az egyben adaptálja a Pocahontas narratívát és megmutatja számunkra, hogy mindig van egy különleges érzékenységgel megáldott főhős, aki a saját népét is elítélve biztosítja szolidaritásáról az elesetteket. Szinte tökéletes módszer a kulturális tudatalattinkban bujkáló bűntudat kezelésére, melyet az emberiség egész történelme generált bennünk.

Luc Besson filmje, a Valerian és az ezer bolygó városa sem elégszik meg azzal, hogy egy sci-fi akció maradjon, hanem megpróbál bő két órában felépíteni nekünk egy világot, egy teljes mítoszt, melyen űrhajós üldözések és rengeteg lézerpisztolyozás rángat minket keresztül, végül pedig egy morális dráma helyszínévé változtatja a filmvásznat. Elmondva is érződik, hogy a globális (intergalaktikus) ábrázolástól az egyén felé vezető cselekmény több helyen kibillenhet egyensúlyából. Óriási vállalás hitelesen és érthetően bemutatni az Alphát, mely közel ezer különböző fajnak ad otthont és az események helyszínéül szolgál. Ezért akár az a kérdés is felmerülhet bennünk, hogy megéri-e, ha csak gyorsan átfutunk rajta, illetve miért nem tudjuk készen kapni?

A film három nagyobb részre osztható. Nevezhetnénk ezeket úgy is, hogy a kontextusépítés, a bonyodalom és a dráma. Lefordítva a vásznon látható jelenetekre azonban már nem tűnik ilyen kiegyensúlyozottnak ez az egység. Elsőként az Alpha születését követhetjük végig egy pár perces montázsban. Egy kis űrállomás először az összes földi nemzet, majd a galaxis legtöbb értelmes fajának otthonává válik, és amint eléri a kritikus tömeget, elköszön az anyabolygótól, hogy megkezdje végtelen útját az űr sötétjében. Több száz év telik el és a kis űrállomás egy óriási multikulturális olvasztótégelyévé válik az ismert világegyetemnek. Majd egy ugrással a Mül bolygón termünk, ahol a nagy teljesítményű videokártyák háttértárából életre keltett gyöngyök (elnevezésű faj) a zöld háttérre rajzolt tengerpartjaikon élik békés életüket, mígnem sok gonosz űrhajóroncs szakad a fejükre és felrobban az egész bolygó. Valerian felriad álmából egy holoszobában, ahol elbűvölő szépségű társa, Laureline 2 perc alatt a főhős teljes pszichológiai térképét lenyomja a nézők torkán, majd beülnek a pilótaszékekbe és indulhat a titkos küldetés. Pusztán azért emeltem ezt így ki, mivel a film fő problémája az aránytalanság. Már kezdésként is egymás után kapunk három végtelenül sűrű, önmagában csak közepesnek mondható jelenetet, melyek után egészséges néző felteszi a kérdést, hogy „Most akkor mi van?”

Felesleges is a tovább boncolgatni a cselekményt, mert ez folyamatosan visszatérő probléma. Egy óriási kirakóst nézünk, ami tenyérnyi darabokból és ujjhegynyi alkotóelemekből áll össze. Hangsúlyossá válnak az üldözések, az akció, a cuki űrlények szerepeltetése a képernyőn, na meg a főszereplő, Valerian önigazoló beszólásai, kisfiús rajongása társa iránt. Mégis az egész történet végére egy komoly erkölcsi döntéshelyzetig kellene eljutnunk, ami sem hangulatban, sem pedig ok-okozati viszonyban nincs megalapozva. Ha valamit azonban szükségszerű kifejteni, nehogy a néző furcsa kérdésekkel a fejében menjen haza – például, hogy hogyan maradt mégis életben egy maroknyi gyöngy, vagy mi lesz a sorsuk – a film didaktikusan elmagyarázza nekünk. A mozi másik gyenge pontja a karakterábrázolásban rejlik. Az alapmű címe Valerian és Laureline, ami egy 28. században játszódó francia sci-fi képregénysorozat, mely a hatvanas évek végén kezdte pályafutását. A jellemábrázolás kialakítása bizonyára az adaptálási folyamat részét képezte, így lett Valerian egy faék egyszerűségű srác, akiről annyit tudunk mondani, hogy nagyszájú, nőcsábász – a saját társa után is úgy lógatja a nyelvét, mint egy kiskutya – illetve ő a tökéletes katona, aki nem nyugszik bele, ha nem végzi el a küldetését. Ezzel szemben Laureline-t körbeveszik a titokzatos női energiák, melyek Valerian számára is vonzóvá teszik. Fő fegyvere az intellektuális feladatmegoldás, például információszerzés, felkutatás. Bár harcedzettsége megkérdőjelezhetetlen, mégis morális hősként tud magasra törni.

A film egyenlő rangú társakként szeretné feltüntetni a két ügynököt, azonban a valós cselekmények mind igazolják, hogy miért csak Valeriané lehet a címszerep. Az egyensúly helyett a mérleg nyelve a férfi karakter felé billen. Ha hősiességről van szó, hiába lenne Laureline egy potenciális femme fatale, a fizikai erő és rátermettség végig a nagyszájú suhanc oldalán mutatkozik meg. Az egyetlen probléma ezzel, hogy szegény lányban ott lett volna a lehetőség arra, hogy kilépjen a női kísérőkarakter sablonos szerepéből, de ez az utolsó percekig sem történik meg igazán. Természetesen a film végkifejletét eldöntő drámai szituációban fontos szerepet kapnak érvelési képességei, de azt már soha sem tudhatjuk meg, hogy ez ártatlan tekintetének vagy formás vonalainak köszönhető. A film mondanivalóján gondolkodva a bevezetésben emlegetett Pocahontas narratívánál többet nem tudtam belelátni, ami nem lenne probléma, ha nem próbálna kilépni a saját kereteiből, mert ott lepleződik le az esetlensége, és az, hogy ez továbbra is csak egy sci-fi akciófilm. Azt hiszem, ha valaki megelégszik a rendező stílusát idéző akciójelenetekkel, a vicces űrlényekkel és varázslatos CGI munkával, kifejezetten szeretni fogja a Valeriant.