Az identitásparadoxon
Akikkel két mondatnál többet beszéltem a filmművészetről, ismerik az alábbi szállóigémet: „Ryan Gosling a 21. század egyik legkiemelkedőbb férfiszínésze.” Ennek, illetve Gosling közelgő születésnapjának apropóján indul el a cikksorozatom, amiben megpróbálom összegyűjteni a legkiemelkedőbb alkotásait, ezzel egyidőben bizonyítékokat felsorolni az állításomnak.
A hitetlen (The Believer [2001]) című dráma rendkívül jól érzékelteti az első, és talán legfontosabb érvemet, ami egy folyamatos motívum lesz a cikkek alatt: Ryan Gosling nagyon bátran, és ami fontosabb, igényesen válogatja meg filmjeit. Élete első főszerepében egy zsidó származású neonáci karaktert alakított, amivel egyaránt bemutatta talentumát és érzékeltette, hogy nem a kinézetére fogja építeni a karrierjét, bármennyire jóképű is.
A hitetlen stábjában nem csak az akkor mindössze 20 éves (!) Gosling volt relatíve tapasztalatlan: a rendezőnek, Henry Beannek ez volt az első egész estés mozija (bár fontos megjegyezni, hogy írói pályafutása már 1977-ben elindult). A félamatőr készítők, az alacsony költségvetés és a megosztó téma ellenére a 2001-es Sundance filmfesztiválon elnyerték az egyik legrangosabb díjat, a kritikusok pedig elkezdték felfedezni Goslingot – megjegyzem, hogy nem véletlenül.
Az alkotás központi karaktere, Danny Balint, egy fiatal, zsidó származású és neveltetésű neonáci, aki (akarata ellenére) kiemelkedik társai közül intellektusával és intelligenciájával, ez azonban nem akadályozza meg az agresszivitásban és gyűlöletben, hanem sokkal inkább elősegíti benne. Gosling karaktere az, akinek minden mentális adottsága megvan ahhoz, hogy bármilyen bűncselekményt követ el, ne kerüljön a hatóságok kezére. Mély tudással rendelkezik a zsidó kultúráról iskoláztatása miatt, és társait is próbálja buzdítani ennek elsajátítására az „ismerd meg az ellenséged” mottó felhasználásával – nagy részben sikertelenül. Danny, a többi neonácival ellentétben, pontosan ismeri a zsidó vallás minden részletét, de konklúziója már fiatalon eltér az akkori környezetében normának számítótól: Istent egy hatalomittas őrültnek látja, és emiatt gondolja magát az egyetlennek, aki valóban hívő.
Történetét két fő ágon ismerjük meg: a jelenben, amikor már rendelkezik a szélsőjobboldali identitásával, és felfigyel rá a Billy Zane-vezette fasiszta csoport, illetve a múltban, ahol iskolai vitáit láthatjuk tanárával, s érzékelhetjük, miért kérdőjelezi meg a Tóra tanításait. Ezen kívül vannak különböző fantázia-jelenetek, s az első és leghangsúlyosabb negatívumát itt emelném ki a filmnek: borzalmasan van megvágva. A színhasználattal való megkülönböztetése az idő- és valóságsíkoknak bár snassz és szükségtelen, még nem okozna különös problémát, de a lassítás, amit alapvetően túl gyakran használnak a filmben, bizonyos jeleneteket sokkal inkább komikussá tesz, mint érzelmessé és katartikussá. Néhány rész kapcsán az ember az internetes stop-motion videókra asszociálna, ami egy drámai, megrázó szegmens hatását nem feltétlenül a pozitív irányba tereli. Azonban, ha a vágás okozta frusztráción túltesszük magunkat, nem vesztenek értékükből a mozi tagadhatatlanul színvonalas elemei.
Ezek közé tartozik az a két szempont, ami miatt kiemelkedően érdekes lesz mind a cselekmény, mind Danny Balint.
Előbbi valós eseményeken alapul – a hatvanas években az Amerikai Nemzeti Párt és a Ku-Klux Klan fontos tagja, Daniel Burros, öngyilkosságot követett el, miután a New York Times egy riportere felfedte, hogy zsidó származású. (Szerzői megjegyzés: aki ennek kapcsán megijedne, hogy lelőttem a film végét – nem tettem. A katarzis mozgatója fiktív a filmben, így ezzel az ismerettel nem lesz kevesebb az alkotás.) Párhuzamot vonhatnánk az Amerikai História X.-szel, ám ez a film sokkal specifikusabban foglalkozik az identitásválsággal, amit a zsidóság és a neonácizmus eszméje, azok ellentéte okoz.
Utóbbi, azaz Gosling karaktere amiatt megragadó, mert hiába képvisel (remélhetőleg) mindenki számára antipatikus eszméket, hiába követ el gyűlölet vezérelte bűnöket, a karizmájával és a retorikai képességével egy pillanatra legitimmé teszi a szavait, lebilincseli nemcsak a fiktív közönségét, de a nézőket is.
Danny nem kategorizálható sem protagonistaként, sem antagonistaként, és emiatt lesz autentikus karakter. Rendelkezik az emberi jellem besorolhatatlanságával, arányosan vannak pozitív és negatív tulajdonságai, így a nézőnek is ambivalens érzelmei lesznek felé. Ezt a technikát Martin Scorsese alkalmazza tökéletesen az olyan legendás filmjeiben, mint a Nagymenők vagy a Casino. A jelentős különbség az, hogy ezekben az alkotásokban bizonyítottan profi színészek vitték vászonra a karaktereket – Henry Bean filmjében azonban az akkor még zöldfülű Gosling tette meg ezt.
Bár Ryan Gosling nem ezzel a filmjével robbantott az ismertség felé, tagadhatatlan, hogy színészi hitvallásának tökéletes megalapozása volt. Láthattuk, hogy egy ambiciózus, tehetséges fiatal művész, akiben megvan a hajlandóság a nehéz szerepek elvállalására és az a fajta kuriózum, ami miatt nem lehet nem rá figyelni a vásznon. A későbbi filmjei ezt csak tovább bizonyították.