Végeláthatatlan sivatag. Küzdés a vízért, az életért, a Sóság ellen. Csátvák Soma új könyve egy Mad Max-szerű, posztapokaliptikus világot fest le, amiben három névtelen, kaszt szerint megkülönböztetett szereplő útját láthatjuk a túlélés felé. A regény egy azonos című társasjáték háttértörténeteként készült, de önmagában is működő, kiemelkedően jó alkotás lett belőle.

A történet szerint nemzedékekkel a Saltlands – Isten után eseményei előtt a Föld majdnem teljesen kiszáradt. Három szereplőnk, a kalmár, a harcos és a sámán a Sóságon telepedett meg – egy kiapadt tenger helyén levő sivatagban, ahol a homok és a megmaradt só keveréke alkotja a szárazföldet, és a kietlen, biztos pont nélküli viszonyok lassan eltűntetik a civilizált viselkedés minden elemét, gyilkoló ösztönlényeket hagyva maguk után. A megmaradt emberek a sóvárgók, akik a Földet átszelve elpusztítanak mindent, ami az útjukba kerül, a Sóság katonái, akik védelmezik a területet, és az átlag lakosok, kiknek legfőbb célja a békés létfenntartás és a túlélés.

A Saltlands egyik legokosabb húzása a karakterkezelés. Három szereplőnk mind eltérő közegből származik, így életfelfogásukban bár közös a Sóság gyűlölete és a bizonytalanság, sajátos módon értelmezik a hely történelmét és az eseményeket. Átlagosan 8-10 oldal terjedelmű fejezetekben olvashatjuk egy-egy szereplő perspektívájából a történetet, így relatíve rövid ciklusok segítségével leszünk szemtanúi egy, a gondoltnál sokkal komplexebb cselekmény kibontakozásának. Ez a módszer egyaránt ellehetetleníti a monotonitást és üdítően olvasmányossá teszi a könyvet. Utóbbi legfőbb oka a létrehozott emberek jelleme.
A regény jelentős része lélektani motívumokat használ, összességében kevesebbnek érzékeltem a párbeszédet, mint a különböző elmélkedéseket. Emiatt csupán néhány fejezet után már kötődni tudtam a karakterekhez, mi több, szimpatikusak lettek, érdekelt, hogy mit tesz velük a szerző.

A kalmár gondolatait – ahogy egy meggyőzésből és manipulációból élő embernél ez várható – cinikus humorba, frappáns mondatokba ültetve olvashatjuk, a párbeszédeknél pedig ez csak fokozódik. Az ő szemszögén keresztül ismerhetjük meg a Sóság földrajzi jellemzőit, illetve a járműveket, amik triviálisnak tűnhetnek, mégis fontos részét teszik ki az univerzumnak. Fő közlekedési eszköze egy szárazföldi vitorlás, de bármennyire is érdekesen hangzik ez, vezetésének leírása a kalmár kommentálásával párosítva bevezető fejezetként engem enyhén megijesztett, fals képet festett a könyv további hangvételéről, és csak későbbi fejezetekben kezdtem megérteni ennek létjogosultságát.

A sámán a katonai csapatok mentális vezetője; egy prédikátor, aki hajlandó megütközni akár a hadvezetőkkel, hogy a jónak gondolt útra terelje közegét. Igyekszik a háttérből irányítani a szálakat, hogy embereit megmentse, Isten keresésének útjára terelje őket és a visszaállítsa a belső vágyukat a hitre. Számomra ő volt a Saltlands legambivalensebb szereplője, mindez jó értelemben. A filozófiai gondolatok (kasztjából adódóan is) nála a leggyakoribbak, érezhetjük mentális őrlődését, amit az istenképe és a Sóság ellentmondása generál, ahogy megismerhetjük az öntudatát is, miszerint a sámánság csak egy szerep, amivel irányítani tudja a többieket. A történetben ő nem pozitív vagy negatív oldalt képvisel, hanem szükségeset, rendkívüli befolyása van a cselekményben, és ebből adódóan sem skatulyázhatóak be sem döntései, sem a személyisége.

A legérdekesebb szereplő mind közül a harcos, ennek pedig kiváltképp egyszerű oka van: nő. Egy patriarchális, erőfitogtató társadalomban nőnemű katonaként élni olyan megpróbáltatásokkal és borzalmakkal jár, amiket már olvasni is hátborzongató. Azonban Csátvák Soma nem ezekre élezte ki karakterét: nem egy feminista felhangú, sablonszerű „erős nő” jelenik meg a szemünk előtt, hanem egy rendkívül összetett jellem, akinek életét több fájdalom formálta, mint öröm, ezeket azonban mégsem hatásvadász mód vizuálisan közli a szerző, hanem burkoltan és sejtetően. Ahogy a horrorfilmekben is az a legrémisztőbb, amikor nem látjuk a gonoszt, csak félünk tőle, itt is a fantáziánk és a tapasztalataink fognak minket elborzasztani, így fogjuk igazán megérteni a harcos motivációját és személyiségét, és így válik hiteles erős női karakterré.

Sokaknak szemet szúrhat a jókora átfedés és hasonlóság a Saltlands és a Mad Max: A harag útja között, és ez nem a pocsék újságírói képességemnek köszönhető. A könyv olvasása során rengeteg olyan elemmel találkoztam, ami vagy emlékeztet George Miller filmjére, vagy kimondottan azonosnak érzem annak egy részével. Az olyan evidenciákat, mint a sivatagi helyszín, nem sorolom ide (hisz a Tatooine-ra sem mondjuk, hogy hasonlít a Mad Max világára), ám a női főszereplő és az ő jelentősége, a járművek szerepe, a fosztogató és romboló csapatok és maga a Hadúr is egy homogén része mindkét univerzumnak. Zavaróvá sosem vált olvasás közben a világok hasonlósága, hisz akár ki is egészíthetnék egymást, illetve az Isten után rendelkezik egy erőteljesen felépített, a filmtől teljesen független istenkultusszal és tucatnyi saját elemmel, ennek ellenére az átfedések jelenléte tagadhatatlan.

A Saltlands, hiába egy disztópikus sci-fi, valóságosnak, létezőnek érződik. Lélegző jellemeket kapunk, akik az emberség minden tulajdonságát hordozzák vagy mai formájában, vagy a Sóság által eltorzítottan. Egy világot teremt meg a szerző kevesebb, mint 300 oldalban, amit kifogástalanul gondosan épít fel és észrevétlenül tesz minket a részévé. A sivatag pedig csupán egy mozgatórugója annak a lélektani és karakterközi drámának, amit az író tökéletesen ragad meg, és teszi életközelivé. Hiszen az emberek még az apokalipszis után is emberek maradnak – és lehet, hogy pont ez jelenti a veszélyt.

A kritika létrejöttéért köszönettel tartozom Csátvák Somának, amiért lehetőséget adott a könyv díjmentes elolvasására.

A képek forrása: http://google.com