Mikor az istentudja melyik film vetítésén először megláttam a Budapest Noir trailerét, olyanná váltam, mint egy óvodás, akivel épp közlik, hogy ma vidámparkba mennek: pattogtam a széken, a partnerem kezét ráncigáltam a nyál pedig Niagara-vízesésként ömlött a számból. Nagy csodálattal adózom ugyanis mind fővárosunknak, mind a 30-as évek sötét, mégis bohém és dekadens hangulatának. Szóval az igazság az, hogy számomra nem kellett volna túl sokat fölmutatnia a filmnek, hogy teljesen a szerelmévé tegyen. Talán csak a fent említett kettő komponenst: noir hangulatot és Budapestet. Ebben a filmben pedig minden volt, csak ez a kettő nem.

Az alapörténet lényegében pofonegyszerű krimi-sablon: Gordon Zsigmond, Az Est bűnügyi újságírója egy gyilkosság áldozatává esett prostituáltról készül cikket írni. Nem valami nagy hírértékű témáról van szó, abban az időben össznépi rutin volt prostikat öldösni, tudja hát, hogy ezzel az esettel csak a lap hátulsó oldalaira kerülhetne fel. Ő azonban címlapsztorit akar, szóval nyomozni kezd, hisz az újságírói ösztöne megsúgja neki: nem csak egy mezei gyilkosságról van szó. Ebből a sablonos alapszituációból a történet jórészt egy izgalmat és feszültséget teljesen mellőző nyomozásba fullad, ami lényegében abból áll, hogy Gordon elmegy valakihez, akitől megtudja, hogy másvalaki többet tud, akinél meg egy harmadik fél tud többet, és így tovább. Az meg külön vicces, hogy a legfontosabb információkat mind úgy tudja meg, hogy az itt-ott, lehetőleg feltűnő helyen hagyott dokumentumokat lényegében a szó legeredetibb értelmében zsebreteszi. Ez egyszer még elmegy, de a harmadik alkalommal a néző már önkénytelenül felkiált: „tényleg ekkora balfasz mindenki ebben a városban?”

A filmet még mindig elvihetné a hátán a hangulat és a látvány. Utóbbi félig-meddig sikerül, ugyanis a film nagyon reális és autentikus díszletekkel, jelmezekkel operál, a belső tereken zajló cselekményrészek ennek fényében tényleg hatásosak. A gond, hogy egy Budapest Noir című filmtől pont nem a harmincas évek art decó lakberendezési esztétikumdemonstrációját várnánk, hanem valamit, ami betekintést enged a korabeli Budapest életébe.

Ennek ellenére külső, nagy perspektívával játszó képeket szinte egyáltalán nem is kapunk: néha-néha feltűnik a Lánchíd vagy egyéb jellegzetes épület, de ezek is ködösen a háttérbe húzódnak a karakterek elől. Egyedül a lepukkant bérházak omladozó gangjai emlékeztetik a nézőt, hogy Budapesten jár – a többi jelenet szerint lehetett volna a cím akár Berlin Noir vagy akár Prága Noir is.

A noir fogalmát is sikerült alaposan félreérteni a rendezőnek. Gárdos azt hiszi, a jó noirt a londoni klímát megszégyenítő köd, a permanens szürkeség és a tüdőszanatóriumi beutalóval felérő dohányfüst teszi. Csakhogy ezek csupán eszközök. A jó noir az első világháború és a Gazdasági Világválság okozta perspektívátlanság és a közelgő háború előérzete által gerjesztett, mindent átható feszültségtől jó. Utóbbi kritériumot pedig nem elégíti ki az, ha ellőnek pár random és lényegében indokolatlan zsidózást.

Mikor hozzáfogtam ennek a cikknek a megírásához, hosszas gondolkodás-keresgélés után tudtam csak bármiféle konkrétumot előkotorni a memóriám zugaiból az általános csalódáson kívül. Ez egyszerűen annak köszönhető, hogy ismét egy olyan filmmel állunk szemben, ami papírvékonysága miatt már két nappal a vetítés után emlékezetünk levélszemetébe kerül. Ennek ellenére egyszeri nézésre, könnyed időtöltésre abszolút alkalmas, csak két dolgot ne várjunk a filmtől a katarzison és az esztétikumon kívül: Budapestet és noirt.