Voltak már úgy, hogy miután láttak egy filmet, pár nap elteltével kb. semmire nem emlékeztek az egészből?Hasonló helyzetben vagyok most én is; bámulom a monitort, kortyolgatom a kávémat és próbálok felidézni legalább kettő fontosabb momentumot a filmből, ami kiindulópontként szolgálhatna ennek a cikknek a megírásához. Mindenesetre gondolom felesleges leírnom, hogy ez a szituáció általában nem a később klasszikus magaslatokba emelkedő filmek esetében szokott előfordulni.

Forrás: Box Office Tickets

1946-ban járunk, a háborúból csak épp, hogy kikecmergő Frankfurtban. Összedőlt, kiégett házak tarkítják a város látképét, az utak felszedve, a falakon lövésnyomok. David Bermann és barátai ebből a városból próbálnak menekülni valahogy, de ha tehetik, az egész országot maguk mögött hagynák, a cél, mint sok más életben maradt zsidónak: Amerika. Csakhogy ehhez pénzre van szükség – nem kevésre. A koncentrációs táborokból visszatérve ki-ki munkát vállal a maga lehetőségeihez mérten; azonban a különféle alkalmi melók nem túlzottan elegek egy amerikai kiruccanás finanszírozására, nagyobb bevételre van hát szükség. Ekkor jön képbe David erős üzleti érzéke, s rá is mutat, mire van legnagyobb szüksége a németeknek: fehérneműre (hogy miért pont erre, ne kérdezzék). A lényeg, hogy a különféle hazugságoknak és a németek átverésének köszönhetően az üzlet beválik és sorra repülnek az ezresek, tízezresek az aprócska szindikátushoz.

Közben párhuzamosan zajlik Bermann privát cselekményszála, melyben gyanúba keveredik mint náci kollaboráns. Érthető is a Sara Simon különleges ügynök (Antje Traue) kételye Bermannal szemben, hisz nem sok, korábban deportált zsidó mondhatta el magáról, hogy személyesen a Führer főhadiszállásán tartózkodott huzamosabb ideig… Itt egy relatíve érdekes történetet kapunk, a néző folyamatosan várja, hogy további momentumok táruljanak fel Bermann életéből. Persze a holokauszt-közhelyeket itt sem sikerül kihagyi, most is megkapjuk a szadista SS-tiszt meg a csíkos rabruhás és emeletes ágyas barakk adagunkat; de szerencsére nem ez a zsáner dominál.

Forrás: Der Tagesspiegel

A probléma inkább azzal van, hogy nem igazán tudom vagy értem, mit akar közölni a film, nem igen találom benne a rendezői-művészi világlátást. Ha nem a XXI. században élnék és nem az ultrapíszí, még csak a minimálisan is nácigyanús elemek kiszűréséről ismert Németországban készült filmet néznék, még azt hihetném, valami zsidókon viccelődő, néhol antiszemita beütésű szatírát látok. Mert ha realizálom és racionalizálom a történetet, azzal szembesülök, hogy egy csapat zsidót látok, akik folyamatosan a legostobább sztereotípiákra játszva kapzsik, dörzsöltek, ravaszak, gerinctelenek. És ezt hiába vonják be jópofa, joviális komédiamázzal – attól még gazembereket látok a vásznon. Persze távol álljon tőlem, hogy a készítőket antiszemitizmussal vádoljam, csupán arra kívánok rámutatni, hogy ha evidens, hogy a film nem antiszemita tartalmat közöl, akkor mégis mi az állítása?  A németek szeretik a jó fehérneműket? Vagy talán épp, hogy semmi, csak kellett még egy holokauszt-film?

Forrás: X Verleih

Viszont mint komédia, a Volt egyszer egy Németország jól működik: a színészek jól alakítanak (köztük föltűnik egyébként a magyar Mácsai Pál is), az operatőri munka nem kifejezetten forradalmi, de jól szuperáló,  a poénok meg olyan németes konszolidáltsággal a helyén vannak. Kicsit absztrahálva a dolgot mindenképp pozitív, hogy az elmúlt évtizedek sokszor közhelyes, kifulladt és nem egyszer giccsbe hajló holokauszt-filmjei után elindult egy olyan tendencia, mely elkezdett a háború utáni időkre koncentrálni: a kollektív bűnök feldolgozására, a múlt helyrehozhatatlanságára és a lágerekből visszatérők reintegrációjára. Ha beszélhetünk effajta holokauszt-zsánerről, a jövő mindenképp az ilyen kérdések érvényes feldogozásában van.