Folytatjuk év végi összefoglalónkat, mert bizony mindannyiunknak voltak kedvenceink. Ezúttal újabb 5 szerzőnk gyűjtötte össze kedvenceit, hogy bebizonyítsa azt, miszerint bár filmek terén kicsit szegényebb évet zártunk, mégis akadtak kihagyhatatlan alkotások. Év végi összefoglalónk második része következik.

Afthraste

Star Wars: Az utolsó Jedik: hardcore fanok fele imádja, mert bővíti a világot, másik fele gyűlöli, mert nem olyan mint a többi Star Wars. Kb. ez a helyzet a KotOR 2-vel is, ahogy ott is, itt is a kedvelők között vagyok, addig biztos, amíg valaki nem jön olyan észérvvel, ami tagadhatatlanul objektíven szarrá teszi az egész filmet, és nem csak azt mondja, hogy „ha tetszett hülye vagy”.

Mass Effect: Andromeda: Sue me! Az Andromeda egy teljesen korrekt (nem tökéletes) indítása volt egy új szériának a Mass Effect világában, amit annak ellenére, hogy nem volt Mass Effect 3 befejezés szintű elcseszés, Dragon Age – Inquisition szintű döntések jelentéktelensége, lehúzta és a folytatást évekre eltolta az, hogy a játékkészítéshez nem értő és a játékot ki sem próbáló nethuszárok fikázták.

Assassin’s Creed Origins: egy dolog készített ki, hogy a fősztorit nem lehet magában végig vinni, a szinthez kötés miatt kötelező volt a másodlagos küldetéseket is csinálni. Ezen kívül viszont egy rég szükséges frissítése volt az AC szériának, ahol nem az új kütyükkel próbálták érdekessé tenni a játékot, hanem a karakterekkel, eseményekkel és egy misztikumokkal teli világgal.

Life is Strange: Before the Storm: bár még az összes epizóddal nem végeztem, szerencsére eddig az eredeti Life is Strange erősségére épített az új széria. Ami ellen eddig lehetett kifogás, hogy nem csak tini dráma, mert az időutazás meg minden is jelen volt, hát itt most nincs. És fuck yeah tudni akarom mi lesz ezekkel a karakterekkel!

Honorable mention – WoW: Legion: igaz, nem idén jött ki, a kiegészítő tartalmának több mint fele idén jött ki és azt kell, hogy mondjam, nagyon eltalálták a történetvezetést, a helyeket, jó pár új feature kapott erős ráncfelvarrást és újra életet lehelt egy sivár WoD után sokunk kedvenc MMO-jába. Reméljük a BFA viszonylag hamar fog jönni.

Illisz Balázs (Balus)

Bár sok helyen azt írták, hogy az idei év gyenge volt filmes szemmel (mind a bevételek, mind az elkészült alkotások minőségének szempontjából), én pont az ellenkezőjét gondolom a 2017-es filmterméséről. Majdnem mindegyik zsánerben született legalább egy emlékezetes darab, amire sokáig fogunk emlékezni.

A Logan megmutatta, hogy nem kell minden szuperhősös filmnek a világ megmentéséről szólnia, és akkor is működhetnek, ha olyan emberközeli témákat feszegetnek, mint az elmúlás és az öregkorral való szembenézés. Christopher Nolan bebizonyította, hogy nem csak a csavaros sci-fikhez, hanem a történelmi témákhoz is nagyon jó érzékkel tud nyúlni: a Dunkirk simán az utóbbi évek egyik legjobb háborús filmje. A feltörekvő Denis Villeneuve pedig rácáfolt az előzetes aggályokra, és a Szárnyas fejvadász 2049 képében méltó folytatást készített Ridley Scott remekművéhez. Az évet végül a Star Wars: Az utolsó Jedik koronázta meg a számomra: a biztonsági játékot játszó 7. epizód után a folytatás végre egy önálló, sok szempontból merész történetet mesélt el (ezúton kérem a felbőszült SW-rajongókat, hogy ne lincseljenek meg a véleményemért). Emellett öröm volt látni, hogy több évnyi stagnálás után 2017-ben elkezdett erőre kapni a magyar filmgyártás. Az olyan közönségfilmek mellett, mint a Kincsem és A Viszkis, szerencsére maradt hely a rivaldafényben az olyan kisebb, elgondolkodtató alkotásoknak is, mint az 1945 és a Testről és lélekről (remélem, hogy az utóbbi eljut az Oscarig is).

Sorozatos szempontból 2017 különösen sűrű év volt. Az ígéretes újoncok mellett sok régi kedvenc is visszatért egy újabb etapra (Trónok harca, Stranger Things, Rick and Morty stb.). Ebben az évben számomra a legjobb sorozatélményt mégis egy animációs széria, a Szamuráj Jack szolgáltatta. Hihetetlen érzés volt látni, ahogy a gyerekkorom egyik legnagyobb hőse 13 év után visszatért, és hogy az időutazó szamuráj története végre olyan lezárást kapott, amilyet megérdemelt.

Vig Zsombor

1. Testről és lélekről: Enyedi Ildikó filmje tette fel a koronát a 2017-es felhozatalra. A Testről és lélekről minden tekintetben lenyűgözött, elég csak a színészi játékra, a rendezésre, vagy a díszletekre gondolni, már a film azon kettőssége is borzongató, hogy egy szerelmi történetet egy vágóhídi környezetbe helyez. Ritkán érintenek meg a filmre vitt romantikus történetek, azonban ebből a filmből sokat tanulhattam az emberekről, a kapcsolatokról és a szerelemről. A Testről és lélekrőlt mindenkinek ajánlom.

2. John Wick: 2. felvonás: rég óta nem volt szerencsém ilyen jól koreografált akciófilmhez, hihetetlenül látványos, és pörgős jelenetekkel kápráztatott el ez a film. Külön tetszésemre szolgáltak a remek soundtrackek. Kíváncsian várom a folytatást.

3. Thor: Ragnarök: minden idők egyik (ha nem a) legjobb Marvel filmjeként tekintek a Thor: Ragnarökre. Ahogy az várható volt, a látvány és az akció kifogástalanra sikerült, azonban itt kifejezetten kreatív megoldásokat is láthatunk. A szemét bolygón játszódó beltéri jelenetek díszletei például említésre méltóan szépek és kidolgozottak voltak. A cselekmény nagymértékben lendítette előre a Marvel univerzum fő storyline-ját, emellett a karakterek jellemfejlődése is érdekes, főleg mivel tőlem eddig talán Thor személyisége állt a legtávolabb, azonban ebben a filmben, az isten emberi oldalát is megismerhettük. Láthattuk még a Marvel univerzum véleményem szerint eddigi két leglátványosabb jelenetét, melyek a Led Zeppelin Immigrant songja alatt dübörögtek végig a tudatunkon.

Mikro

Filmek tekintetében idén mindenképpen ki kell emelni a hazai felhozatalt. Véletlenül sem állítom, hogy a Martfűi rém, vagy A Viszkis hibátlan alkotás lenne, de egy olyan kaput jelentenek ezek a filmek remélhetőleg, amik elhozzák a várva várt közönségfilmek diadalát itthon. Reménykedtem abban, hogy a DC filmek terén kapunk egy megváltást, és bár a Wonder Woman minden kétséget kizáróan szórakoztató alkotás volt, nem váltotta meg a képregényfilmes világot. Ha a Marvel háza táját tekintjük, akkor Guardians Vol.2 és a Pókember tartotta a szintet. Ez utóbbi kicsit emelte is, hisz nem egy ezerszer újranézhető alkotás lett a Homecoming, de végre kaptunk egy képregény hű Pókembert.

Jordan Peele rendezett egy horrort, ami elve így önmagában meglepő, de még meglepőbb, hogy egy mesteri hangulattól és némi társadalomkritikától övezett horrort kaptunk. A Get Out eléggé meglepett, nagyon jó film volt. Talán a kevésbé agyon marketingelt filmek közé tartozik a Wind River is, holott a Hell or High Water forgatókönyvírójának munkája, ütött is rendesen. És majdnem elfelejtem, a Baby Drivert és a Logant. Edgar Wright ugye kiesett az Ant-Man rendezői székéből, amit sajnálok, mert egyedi látású fickónak tartom, kíváncsi lettem volna, mit hoz szuperhősök terén. A Baby Driver talán kicsit túl lett hájpolva, de koránt sem alaptalanul, veszett hibátlan film volt. Ahogy a Logan is, ami talán ad egy kis esélyt a felnőtt kategóriást sztoriknak, bár várjuk ki a Disney-Fox üzlet végét. Nikolaj Coster-Waldau bizonyította a Shot Callerben, hogy jóval több van benne, mint egy Trónok Harca szereplő, és kaptunk egy Sophia Coppola filmet is. Utóbbi, The Beguiled címen futó remake, ahol Colin Farrel, Nicole Kidman, Kristen Dunst és Elle Fanning bizonyította, hogy a női-férfi kapcsolat könnyen őrült dolgokat hoz ki az emberből, nem volt teljesen hibátlan film, de volt benne valami mesteri.

A sorozatoknál gyorsan letudom a Riverdale nevű csodát, mielőtt bárki megdobálna kővel. Teljesen guilty pleasure volt, de mit csináljak, ha egyszer berántott? Ami viszont totális meglepetés volt, az a Taboo. Tom Hardy olyan fickó, akit nehéz nem szeretni, főleg akkor, ha van egy szerep, amit rá öntöttek. A Taboo ilyen volt, a sötét depressziós hangulat pedig számomra hab volt a tortán. A Stranger Things hozta a szintet, és emelte is, és ez elmondható a Mr. Robotra is. Szuperhősök ide, szuperhősök oda, a The Gifted valahol a harmadik résznél elakadt, inkább olyan semmilyen, mint rossz. Viszont volt itt egy másik X-Men sorozat is, a Legion, ami annyira elborult és nem tipikus szuperhősös volt, hogy a fal adta a másikat. Illetve felfedeztem idén újra Hugh Laurie-t, aki újra doktort játszik. A Chance egy neuropszicháterről szól (jól fordítom?), aki közelebb kerül egy betegéhez, mint sem kellene, és ezzel eszméletlen izgalmas fordulatokat hoz, mármint a néző számára. A Silicon Valley és a Rick és Morty idén maximumra pörgette az elvetemült humort, még mindig a legjobb sorozatok közt vannak.

3. Kincsem. 2017-ben ez a film csábította be messze a legtöbb nézőt a hazai filmszínházakba. Történelmi mértékű állami támogatást – kétmilliárd forintot – kapott a projekt, és ekkora dotáció esetén joggal aggódhattunk, hogy a nagy akarás miatt felemás végeredmény születik, netán közelebbről megismerkedhetünk a ló alfelével. Nos, nem így történt. Rendkívül színvonalas megvalósítás, markáns képi világ, friss humor, laza karakterek, a történelmi környezet és a kortárs ötletek frivol és invenciózus házasítása jellemzi a filmet. Semmi izzadságszagú pátosz és fals múltidézés. (Ugye, emlékszünk a Hídemberre!)

2. Két (nem is olyan) kis gyermek apukájaként az idei év hazai animációs felhozatalából egy igazi csemegét emelnék ki. Berg Judit figurái keltik életre a Lengemeséket Timkó Bíbor remek rajzaival. A rendező Pálfi Zsolt, aki szándékoltan „korszerűtlen”, kétdimenziós filmet alkotott, ám korántsem egysíkú végeredménnyel. A karakterek élettel teltek, könnyű velük azonosulni, szívmelengető a mű mondanivalója, mindenféle hollywoodi szirup nélkül. Füttyös Vilkó történetében nincsenek percenként felcsendülő popslágerek, sem idegbeteg hősök és kényszeredett poén áradat, de még a popcorn sem hullik ki a kezünkből az eszeveszett tempó következtében. Egyszerűen csak szép, csendes és maradandó mese.

1. Sokan tudják, elfogult vagyok, mégis sziklaszilárdan áll nálam az első helyen a nagyjátékfilmek frontján Enyedi Ildikó – joggal – szanaszét díjazott alkotása, a Testről és lélekről, messze a legnagyobb filmélményem 2017-ből. Azt hiszem, ragozni nem kell nagyon, miért: csodaszép mozgóképes vallomás a magányról, két elementáris erejű színészi alakítással. Gyanúm szerint nagyjából két hónap múlva a film rendezőjéről és főszereplőnőjéről, Borbély Alexandráról is fogunk még hallani a 90. Oscar-gála kapcsán. Ha viszont az amerikai filmakadémia nem a magyar szívnek kedves döntést hoz, a film idei diadalmenete nyomán akkor is biztosra vehető, hogy fent nevezett művésznők karrierjének katapultszerű lökést adtak a február óta történtek.