Száztíz éve jelent meg a Nyugat első száma. Az 1908 és 1941 között futó folyóirat kitörölhetetlen nyomot hagyott a magyar irodalomban, olyan írók és költők pályafutását elindítva, mint Ady, Babits, Karinthy és Kosztolányi. De valószínűleg még ők sem gondolták volna, hogy 2017-ben egy képregény hasábjain zombik ellen fognak majd harcolni. Lássuk, hogy mit tud nyújtani Csepella Olivér három éven át tartó munkájának gyümölcse, a Nyugat+Zombik!

Történetünk november 25-én kezdődik a New York Kávéházban. Az egyik asztalnál ismerős arcokkal találkozhatunk, ismerős helyzetben: Ady részegen alszik az asztalra dőlve, Karinthy és Kosztolányi a „kölyök” Tóth Árpádot ugratják, eközben a „főnök”, Babits bosszúsan dörmög a bajsza alatt. Ugyanis az ő születésnapját jöttek megünnepelni, szerzőtársai pedig meglepetéssel készültek neki. Csakhogy ő utálja a meglepetéseket, és most az egyszer nem alaptalan az előítélete. A tortájából kiugró táncosnő átkokat szór a „nyugatos kutyákra”, majd rájuk támad. Miután sikerült leteríteniük, a nő megdöbbentő módon újra felkel, és ismét nekik esik. De ami még rosszabb, hogy a kávéház összes vendége zombivá változott. Az önkívületi állapotba került vendégsereg egy rejtélyes sámán utasításait követik, aki vissza akarja vezetni a magyarokat a helyes útra, és örökre le akar számolni a magyarság lelkét mérgező nyugati fertővel. Ehhez viszont a nyugatos szerzőknek is meg kell halniuk. Babitsnak és a többieknek ki kell jutniuk a kávéházból, hacsak nem akarnak az élőhalottak vacsorájává válni. Ebben pedig segítségükre lesz Kata, a New York Kávéház talpraesett pincérnője.

Mielőtt tovább lépnénk, hadd osszak meg némi titkos információt a Kritizátor berkeiből: jelen sorok írója civilben magyar-történelem szakos tanár. Az egyik osztályomban pont nemrég tanítottam a Nyugat első nemzedékét. Ugyan már évekkel ezelőtt hallottam Csepella Olivér nagyszabású képregénytervéről (mely egy sikeres IndieGoGo-kampány után valósulhatott meg), viszont csak mostanában kezdett el igazán érdekelni. Kíváncsi voltam, hogy mi sül ki abból, ha összeeresztjük a XX. századi magyar irodalom nagyjait egy sereg zombival.

Az a fentebb leírt szinopszisból már világosan látszik, hogy a Nyugat+Zombik nem a történetével akarja megváltani a világot. Jönnek a zombik, a nyugatosok pedig változatos eszközökkel aprítják őket. Persze előkerülnek a zsánerre jellemző szokásos klisék, pl. hogy a válságos pillanatban az emberek egymás ellen fordulnak, és maguk között kezdik el keresni az ellenséget. Mindez nem feltétlenül baj, hiszen az alkotó maga is több helyen hangsúlyozza, hogy ez az egész képregény tulajdonképpen nem több, mint egy jó szándékú hülyeség, amit egy percig sem szabad komolyan venni. Ettől elvonatkoztatva viszont nem mehetünk el amellett szó nélkül, hogy a történet végére sajnos tényleg nem marad más, csak a zombidarabolás, az eseményeket megmagyarázó, álomban elmesélt háttérszál is hamar elsikkad.

A szöveg és a karakterek kezelésével is akadtak bizonyos problémáim. Például nehezen tudtam megemészteni, hogy Kosztolányi az egyik jelenetben jambusokban beszél az idegességtől, egy másikban pedig egy olyan mondat hagyja el a száját, hogy „miféle bánatos kis pónilófasz volt ez?”. Hasonló problémákkal küzd a többi szereplő is: a képregény elején még jól felismerhető az egyes szerzők egyénisége, de ahogy halad előre a történet, úgy válnak fokozatosan költőből Ash Willams-féle zombimészárosokká. Pedig a nyugatos szerzőkben aztán bőven ott rejtőzött a potenciál, ami néhol meg is csillan: egyes jelenetekben remek a kémia a szereplők között, az elejtett utalások pedig sokszor igazán vicces szituációkhoz vezetnek (a Krúdy Gyula – Juhász Gyula párhuzamon rendesen szakadtam a nevetéstől).

Vizualitás terén a Nyugat+Zombik már jobban teljesít. A stílusa kellően egyedi a fekete és sárga szín kontrasztjával, a kissé karikatúrákra emlékeztető karakterdesignok mögött pedig mindig könnyen beazonosíthatóak a nyugatos szerzők. Jó ötletnek tartom azt is, hogy az álomban játszódó jelenetek más rajzolók munkái, így látvány terén is elkülönülnek a valós helyszínektől. De a történet vége felé a képregénynek ez az eleme is egyre gyakrabban kibillen az egyensúlyából. Főleg a nagy tömeget ábrázoló képkockák elrendezése kaotikussá válik, sokszor nehéz kivenni a szereplőket, vagy hogy az adott szövegbuborék melyik karakter szájából hangzik el.

Furcsa kettősség hatja át Csepella Olivér képregényét. Egyrészt észrevehető benne az átgondolt koncepció, az ötletek sokasága, másrészt viszont olyan hibákkal és hiányosságokkal találkozunk, amik inkább vallanak amatőrizmusra, semmint egy profi munkájára. Ettől függetlenül viszont a Nyugat+Zombik minden képkockáján látszik, hogy szívvel-lélekkel készült, és mostanában egyébként is kevés magyar képregény jelenik meg, így valamennyi okunk azért mégis van az örömre. A comic-médium és a nyugatos szerzők rajongóinak bátran tudom ajánlani, de akik csak a zombihentelés miatt akarnak beruházni rá, azok inkább maradjanak a The Walking Dead-nél.

Képek forrásai:

1. kép: kulter.hu

2-3-4. kép: indiegogo.com