Hollywood legfelkapottabb és a jelenkor egyik legtehetségesebb fiatal színésznője. A bulvárlapok firkászait és a filmvilágot értő szemmel vizslatókat egyaránt foglalkoztatja. Megejtően emberi minden filmeken kívüli megnyilatkozása, miközben tagadhatatlan, hogy a vörös szőnyegre termett. Cél- és öntudatos, miközben élete első igazán nagy sikerét ünnepelve sztárok százai és nézők milliói előtt elhasal. A fél világ szerelmes belé, miközben egy teljesen hétköznapi huszonéves benyomását kelti, és akkor még nem is beszéltünk keresetlen, lefegyverzően természetes színészi játékáról. Nézzünk kicsit a fenti ellentmondások mögé!

ÁLOMSZERŰ PÁLYAKEZDÉS

Louisville, Kentucky. Szerető, erős családi háttér, kicsit habókos szülőkkel. Innét és ilyen körülmények közül indult Jennifer Shrader Lawrence, aki különleges gyermek volt, ám ez ekkor többnyire még csak abban mutatkozott meg, hogy akaratát az erősebbektől, sőt, a fiúktól sem tartva nyilvánította ki. Harcos amazon természete (Fecsegőposzáta korai változata) és nagy szája miatt egy idő után eltiltották a kortársakkal való közös játéktól, ám otthon két bátyjával így is gyakran összetűzésbe került a kis Jen. A szerteágazó érdeklődésű leányzó időközben megszerette a lovaglást, mely egész életen át tartó szenvedélyévé vált, és a későbbi szerepek során sem jött rosszul. Tizennégy esztendősen New Yorkban figyeltek fel rá, meg is kapta első reklámfilmes megbízásait. Az önfeláldozó család habozás nélkül Los Angelesbe költözött, hogy az ifjú tehetség nekiláthasson álmai megvalósításának. (Milyen jó döntésnek tűnik ez a jelenből visszatekintve!) Az öntudatos lány pályafutása – miután már 16 évesen, 3,9-es átlaggal leérettségizett – egy apró, felejthető sorozatszereppel indult. 2007-ben sok másik casting mellett az Alkonyat-széria meghallgatásán is részt vett, de a szerepet – szerencsénkre – Kristen Stewart kapta. Első komolyabb szárnypróbálgatásként 2008-ban megkapta Guillermo Arriaga első saját rendezésének, a Megváltásnak egyik kulcsszerepét. A film méltatlanul merült feledésbe, így viszonylag kevesen láthatták Lawrence tehetségének első celluloid-lenyomatát, mindamellett, hogy ebben a kőkemény sorsdrámában két igazi díva, Charlize Theron és Kim Basinger is brillírozik.

Az igazi áttörés 2010-ben történt, amikor is A hallgatás törvénye című független film főszereplőjeként nyújtott, kissé még fésületlen, szabálytalan, de bitang erős alakításával még a szűken vett szakmát is meglepte. A rögvalóságban gyökerező, vigasztalanul komor történet hitelessége  sokat köszönhet egy alig húszesztendős kezdő színésznőnek, aki semmilyen formális képzésben nem részesült! Így fest egy hollywoodi álomkarrier nem épp szokványos indulása. A tündérmese folytatását mindenki ismeri, úgyhogy a szigorú időrendet, mint szamárvezetőt innentől el is felejthetjük.

NAGY SZEREPEK

Szinte ijesztő kimondani, hogy eddigi, alig tízévnyi nagyjátékfilmes pályafutása kitermelt kilenc nagy volumenű alakítást, és mindezt úgy, hogy ezek mellett időnként rossz érzékkel választott ő vagy az ügynöke szerepet, projektet. (A nagy szerepek közé sorolom a nem éppen kikezdhetetlen művészi színvonalú blockbustereket ugyanúgy, mint a kisebb költségvetésű, formabontó alkotásokat. A Vörös veréb főszerepe esetében megelőlegezem a bizalmat neki. A két jelentős melléfogásról a KISEBB ÉS NAGYOBB BUKÁSOK című fejezetben értekezünk.)

Winter’s bone – A hallgatás törvénye (2010)

Debra Granik könyörtelen no budget drámájában Ree Dolly nevű fiatal lányt játszotta, aki családja kilátástalan helyzete miatt eltűnt apja keresésére indul. Egy hete van megtalálására, amely élet-halál kérdését döntheti el a csonka család számára. A film a vad dél-missouri tájon, az Ozark-hegység vidékén játszódik, és a zordon természeti kulisszán túl a színészek lecsupaszított játéka is szükséges, hogy hitelessé tegyék ezt a westernbe oltott drámát. Jennifer Lawrence megteszi a magáét: Ree rendíthetetlen konoksága, hótiszta jelleme és betonkemény kitartása jelenlétének minden másodpercében égeti a retinát. Mindez az Akadémiánál is megtette a hatását: a 2011-es Oscar-gálán Lawrence-t a legjobb női főszereplőnek jelölték, de előtte még egy Golden Globe jelölést is bezsebelhetett. Ami viszont középtávon a mű legnagyobb hozadéka volt: vélhetően ennek köszönheti Az éhezők viadala főszerepét. Ha egymás mellé helyezzük ugyanis a két alkotást, egyetlen szembeötlő hasonlóság van köztük: mindkét film főhősének hihetetlen elszántsággal kell küzdenie az életben maradásért, és Lawrence erőteljes játéka valószínűleg megihlette a sorozat alkotóit.

Az éhezők viadala (2012-2015)

Az első világsiker, amiben szerepel, a film a tinik szívének közepébe, szobájuk falára, az igazi kortárs példaképek közé katapultálta a művésznőt. Suzanne Collins bestsellerének mozis adaptációja ígéretes kezdéssel bírt: erőteles atmoszférája volt, és nem épp eredeti, de annál konzekvensebb világképe. Az A-ligás sztárgárda élén ott tündökölt Jennifer Lawrence, aki Katniss Everdeen karakterében egyszerre önfeláldozó és vagány, sebzett lelkű és kőkemény túlélő. A széria nyitódarabjának színvonalát a folytatások nem tudták tartani, ám a franchise-t övező hisztériát, és az erre épített marketingkampányt ügyesen lovagolta meg a fiatal sztár menedzsmentje. Na, meg – vélhetően – azt is közösen eldöntötték, hogy soha többé nem vállal szerepet young adult filmben.

Napos oldal (2012)

Sokak szerint 2012 Jennifer Lawrence éve volt Hollywoodban. Kicsit árnyalva a képet, azt mondhatnánk, hogy ettől az évtől már teljes jogú tagjává vált egy elit klubnak. David O. Russell Napos oldal című filmjének főszerepével minden álmát pillanatok alatt beteljesítette. (Az indulástól számított 6 év alatt!) Azzal, hogy minden idők második legfiatalabb Oscar-díjasa lett a főszereplőnő kategóriában, még a színészlegenda, Jack Nicholson őszinte csodálatát is kivívta. Ez utóbbit még videó is megörökítette az utókor számára.
A mű elsősorban partnere, a bipoláris zavarban szenvedő Pat karakterét életre keltő Bradley Cooper filmje, nem mellesleg az eddig leszálló ágban lévő Robert De Niro itt időskori változatai közül mindenképp egy jobban sikerültet húz elő a kalapból. De ahogy Lawrence, a nemrég megözvegyült, robbanékony Tiffany figuráját megoldja, arra csak csettinthetünk. A színésznő impulzív személyisége remekül passzol ehhez a szerephez. Még kissé túl sötétre festett hajkoronájával és folyamatosan ugyanilyen árnyalatú hacukákba öltöztetve is világít a vásznon. Kendőzetlen trágársága tökéletesen szervesül az erőteljes gesztusokkal és a főként grimaszokból építkező arcjátékkal. Bradley Cooper és közte hibátlanul működik a kémia, a drámai felütés után szabálytalanságában is szép, a didaxist messzire elkerülve tanító mese bontakozik ki a szemeink előtt.

Amerikai botrány (2013)

Jelen sorok szerzője meg van győződve róla (mondja ezt annak ellenére, hogy a szakmai és a közönségsiker eggyel korábbi szerepében találkozott a legszerencsésebb arányban), hogy Lawrence eleddig messze a legnagyszerűbb alakítását nyújtja az egyébként is minden ízében remek Amerikai botrányban. Gesztusai tűpontosak, mozdulatai egytől egyig a helyükön vannak David O. Russel mozijában. Ahogy félspiccesen a cigijébe szív, ahogy sápítozva hadovál a telefonban, úgy ellopja show-t, ahogy kell. Teszi mindezt úgy, hogy szűkre szabott játékidőben, de fontos szerepben kell bizonyítania. Ő a főhős, a nagy manipulátor Irving Rosenfeld (Christian Bale) volt felesége, Rosalyn, egy ragyogóan szép, de roppant instabil, és önbizalomhiányos asszony, akitől exe nem tud elszakadni teljesen, igaz, van egy közös fiuk is. Az újabb Oscar-jelölés a fent leírtak fényében csöppet sem volt túlzás a művésznő számára, játékkészletének palettája pedig újabb színekkel gazdagodott.

Joy (2015)

Megint David O. Russell a rendező, megint De Niro és persze, Bradley Cooper a partnerek. A Mágikus Felmosóval a tévéshop hőskorának királynőjévé váló Joy Mangano keservekkel kikövezett diadalútját bemutató dramedy igazi egyszemélyes jutalomjátékra adott lehetőséget Miss Lawrence számára. Russell kissé arányt tévesztett a komikum és a tragikum keverékének elkészítésénél, a mű időkezelése, ritmusa sem hibátlan; a színdramaturgiával is operáló erős vizuális szövete és a címszerepet alakító Lawrence briliáns játéka azonban bőven az átlag fölé emelik a kifordított self-made woman sztorit. Joy Mangano figuráját ezúttal finom eszközökkel, visszafogottabb vonásokból építi fel a színésznő, mivel sorsának alakulása és a szüzsé ritmusa ezt kívánja meg. A könnyedebbtől haladunk a fajsúlyosabb felé, a történet utolsó fázisában pedig a viharvert főhősnő fekete bőrdzsekit és hatalmas napszemüveget ölt magára, átvedlik dögös üzletasszonnyá, na, ott vége van a kisrealizmusnak, és megkapjuk helyette a Nőt. Bánja kánya. Ezért az alakításáért is Oscarra jelölték – abban a pokolian erős mezőnyben azonban szinte esélytelen volt.

anyám! (2017)

Vállalom a céltábla szerepet, de a véleményemet is, ezért szándékosan a fejezet végére hagytam a művésznő legfrissebb és egyben legmegosztóbb munkáját. Ha egészen pontos akarok lenni, azt kell mondjam, hogy a Lawrence által elvégzett színészi feladat – egynéhány, de annál hangosabb kivételtől eltekintve – a legkevésbé vitatott eleme az anyám! című mozinak. A filmet ért negatív kritikák közös nevezője, hogy művészgiccsként értékelik ezt a gazdagon rétegzett, sűrű, részben biblikus szimbolikájú mozit, holott a probléma ennél jóval összetettebb, ami nem feltétlenül és csak a tárgyalt mozgókép hibája. Manapság már az európai fesztiválok közönsége is erősen felhígult, a megváltozott nézői, befogadói szokások, a meredeken felfelé tolódó ingerküszöb egészen más hatásmechanizmusokat követel meg a szerzői celluloidoktól is, mint akár tíz éve. Mindezen összefüggésekben vizsgálva Darren Aronofsky alkotása vállaltan régimódi, ellenben egy rendkívül erőteljes, minden kockájában megtervezett, atomerős vizualitással rendelkező film. Mint ilyen, összetett és nehéz feladat elé állította színészeit. Cikkünk főszereplőjénél maradva, egy szélsőségesen minimalizált mozgástérben, korlátozott eszközökkel kellett hatásos, de a túljátszást elkerülő módon alakítania egy anyát, aki körül nőttön-nő a káosz, mígnem mindenen és mindenkin eluralkodik a téboly. A fiatal házaspár különböző önérvényesítési stratégiái eleve lappangó feszültségforrásként vannak jelen a történetben, amely aztán fokozatosan pattan ki. A mozi repetitív szerkezete, és formabontó képszerkesztési megoldásai – amelyeket sokan öncélúnak vélnek – tovább nehezítette a főszereplők dolgát. Lawrence szinte hibátlanul átbújt a tű fokán, úgy hozta ki a kevésből a maximumot, hogy az véleményem szerint minden színésziskola tananyaga lehetne. A film bizonyos jeleneteit újra nézve megállapítható, hogy filmszínészi szempontból – különösen egy ilyen minimalista közegben, klasszikus értelemben vett hangulatfestő elemek nélkül – határtalan koncentráció szükségeltetik az őrület szülte sokkszekvenciák hiteles átéléséhez és a megjelenítendő érzelmek átadásához. A forgatási legendák szerint Jennifer kissé bele is betegedett a szerepbe, ami újabb bizonyítéka annak a mérhetetlen művészi alázatnak, ami csak a legnagyobbak sajátja.

Írásunk hamarosan folytatódik!