Van valami haszna is a minőségében rohamosan zuhanó (vagy már padlón lévő) politikai meg mindenféle nyilvánosságunknak. Ha a napokban nem robban ki egy kisebbfajta csetepaté arról, hogy Kálomista Gáborék felrakták a YouTube-ra a Kojot c. gyöngyszemet, jó eséllyel nem találkoztam volna a filmmel. Merthogy – csak hogy kellően konspiratív legyek – az alkotást a tavalyi premier óta igencsak megpróbálták ellehetetleníteni: az alkotás szinte semmilyen marketinget nem kapott, a mozikban pedig igyekeztek hamar levenni a műsorról, hogy a mostani feltöltéssel – gazdaságilag legalábbis mindenképp – beadják neki a kegyelemdöfést.

De miért kellett ennyire kicsinálni egy egyébként kiváló magyar filmet? Tényleg olyan sok benne az aktuálpolitikai áthallás? Ezt mindenkinek az egyéni lelkiismeretére bízom, én csak igyekszem – nyilván nem elfogulatlanul -bemutatni az élményeim a filmmel kapcsolatban, valamint hozzácsapni néhány átvittebb reflexiót is.

A történet szerint Bicsérdi Misi egy tipikus nagyvárosi útkereső harmincas, akit egyaránt frusztrál az idegölő, repetitív munkája, valamint a Blaha-kismamajóga-Starbucks szintű mélységekben fürdőző nyomorúsága. Egzisztenciális kilátástalanságát csak növeli, hogy párja, Eszter váratlanul elvetél (egyébként a nőgyógyászaton játszódó jelenetben érdemes megfigyelni azt a dialógust, melyben a földúlt Misi könyörög az orvosnak, hogy folytassa le még egyszer a vizsgálatot – amire a nőgyógyász csak annyit reagál, hogy itt ő az orvos, ő dönti el mi lesz itt.

A doktorbácsi tetszőlegesen helyettesíthető tanár úrral, buszsofőrrel vagy pénztáros kisasszonnyal). Erre az élethelyzetre jön még rá nagyapja halálhíre. Kedvesével és szüleivel együtt az eldugott, provinciális Tűzkőre utazik, ahol azzal szembesül, hogy nagyapja ráhagyja lepukkant házát és az ahhoz tartozó földet is. Mindenki azt hiszi igyekszik tőle minél előbb megszabadulni – mit kezdene egy budapesti úri gyerek egy megművelésre váró telekkel?Ő azonban – mindenki meglepetésére – megtartja a földet. Sőt: elhatározza, hogy ide költözik párjával, hogy a gyönyörű dunántúli (?) lankák közt neveljék fel majd születendő gyermeküket. Szeme előtt ezzel a céllal nekilát felújítani a kajibát. Ahogy írtam: mindenki meglepődik. Különösen a helyi oligarcha: Szojka. Ő ugyanis azt tervezi, hogy az egész völgyet felvásárolja, hogy aztán kiárusítsa azt egy svéd multinak (ismerős?). Már mindenkit meggyőzött (akár pénzzel, akár erőszakkal), csak Misi rendíthetetlen, mivel a fiatal férfi úgy érzi, végre célt talált az életében. Nagyapja földjének ápolása tartást és értelmet adott neki.

Szembeszáll hát a célja elérése érdekében egyre durvább eszközökhöz nyúló földesúrral, hogy megvédje ősei földjét. Miközben végigkövetjük Misi küzdelmét, a hozzám hasonlóan a vidék valóságából érkező figyelmes néző folyamatosan ráismerhet saját mindennapjaira. A polgármesteri hivatalban található 50 éves, szocreál bútorzat, a megmosolyogtató eufamizmussal presszónak csúfolt lepukkant kocsma a falu közepén, a hullámzó búzamezők aranya vagy a háttérben felsejlő dombok zöldje, melyet mindenki önérzetesen csak „a hegynek hív” a faluban mind tesz arról, hogy a saját otthonunknak érezzük Tűzkőt. Ahogy teszi azt a helyi, szintén megmosolyogtató, de inkább szemforgató eufemizmussal „vállalkozónak” hívott öntörvényű földesúr.
Akinek zsoldjában áll a kisbolttól elkezdve, a rendőrségen keresztül, egészen a polgármesteri hivatalig mindenki. Akinek valamilyen úton-módon mindig a sógora a polgármester, akinek a baromarcú fia Bugattival száguldozik a töltésen. Aki az EU-s pénzeket úgy forgatja az újai közt, mint más a cigarettát. Aki beleegyezése nélkül nem történhet semmi a faluban. Akivel vagy kiegyezel, vagy addig veret agyon a polgárőrségnek nevezett rasszista szabadcsapataival, míg be nem fogod a pofád. Egy ilyen emberrel kell szembenéznie Misinek Szojka személyében – és a küzdelem kis híján a párkapcsolatába és az életébe kerül.

A színészek végig zseniálisan játszanak, Bocsárszky Attila a személyes kedvencem volt; a párbeszédek, a karakterek mind életszagúak és ismerősen csengenek a falusi fülnek, az akciójelenetek a magyar palettán végignézve egyedülállóan reálisak: minden ütésnek, rúgásnak, vascsőnek és kalapácsnak súlya van. Egyedül Eszter és a helyi Döbrögi fiának, Kispalinak az interakcióját éreztem valamiért félresikerültnek és feleslegesnek. A kis srác személye azon túl, hogy egy élő és autentikus karaktert sikerült létrehozni, segít bemutatni a másik oldal motivációit is. Valamint tőle hangzik el a film végén a talán legreprezentatívabb mondat, ami hazánk jelenlegi helyzetét ismerve különösen szíven ütött: „Ez (az ország) sosem volt Európa. Az egész csak egy színjáték.” Kostyál Márk filmje azért zseniális, mert benne van minden, ami a magyar vidékkel az elmúltnyolcévben történt –  az, amit jobb híján csak refeudalizációnak hívok. De még annál is több: a Kojotban a szocreál irodai bútorokon, az egy ujjal pötyögő titkárnőn, a lepukkant presszókon, a girlandgiccsekben úszó lagzikon túl van valami általános: a hatalom önkényével szembeszálló és elbukó ember örök, egyetemes tragédiája.