A Marvel Univerzum új filmjének főszereplőjét már láthattuk egy korábbi darabban, azonban hasonlóan Pókemberhez, most ő is önálló, egész estés mozifilmet kapott. Lássuk hát, hogy muzsikál. Azonban mielőtt belekezdenél arra figyelj, hogy az első bekezdés spoilereket tartalmaz. Tehát ha még nem láttad a filmet, akkor bátran kihagyhatod.

Mivel nem egy teljesen új karaktert kellett bevezetni, szinte rögtön az események közepébe csap a film. A történet ott veszi fel a fonalat, ahol az Amerika Kapitány: Polgárháború befejeződött, így annak ismerete – bár nem elengedhetetlen, de – szükséges az alapszituáció megértéséhez, és a későbbi történések átlátásához. Ettől függetlenül a marvel filmekre nem jellemző elzárkózásról beszélhetünk, nem kapunk tömérdek utalást és ’Easter egg’-et korábbi marvel alkotásokra. Mindez érthető is, hiszen a filmünk színteréül szolgáló ország Wakanda, -melyet a mondák, mint Eldorádó emlegetnek – hasonlóan elszigetelt, a külvilág számára ismeretlen terület. Azért, hogy ez így maradhasson, a város mindenkori királya, és egyben védelmezője tesz, akit a fekete párduc ereje ruház fel emberfeletti képességekkel. Ez indokolt is, hiszen a város alatt egy hatalmas vibránium lelőhely található, mely különleges fém használatával, a wakandai technológia a világ által még nem tapasztalt fejlettségi szintet ért el.

A technológia fejlettség azonban egyenes úton vezet a fejlett fegyverek készítésének lehetőségéhez, mellyel Wakanda él is, azonban ezeket, ahogy a technológiát sem, elővigyázatosságból nem osztják meg a világ többi hatalmával. Az újdonsült király és a film főszereplője, T’Challa azzal a dilemmával találja magát szemben uralkodásának rögtön elején, hogy vajon  szakítson e ősei politikájával, ezáltal kockáztatva a fejlett technológia veszélyes kezek közé kerülését, amennyiben ezzel rászoruló emberek százezreinek segíthetnek. Láthatjuk, hogy a film által megjelenített dilemma és a főszereplő énjében lezajló belső konfliktus valóban releváns, és a történet mentén jól felépített, részletes kifejtést kap. Mindez nem véletlen, hiszen a film jelen korunk valós problémáiból építkezik, és azokra reflektál. A Fekete Párduc eme kérdéskör köré épít fel szinte minden szálat, beleértve a negatív, antihős karakterrel szembeni konfliktust, aki a teljesen radikalitást, a főszereplő nézeteivel teljesen ellentétes eszméket éltet, és meglehetősen komolyan vehető, fenyegető gonosz születik meg képében.

A radikális nézeteket nem csak a hős veti el, de a film is egy fontos állítást fogalmaz meg velük szemben. Az ősi törzsi kultúra részletgazdag bemutatása felhívja figyelmünket a hagyományok, és a régi, de nem elavult eszmék és értékek ápolására, továbbadására. Ezen felül az egyik fordulat is, hogy krízishelyzetben végül a legkonzervatívabb törzshöz fordulnak segítségért a főszereplők tovább erősíti ezt az üzenetet. A film végső mondanivalójáról semmiképp sem szeretnék beszélni, azonban annyit elmondhatok róla, hogy az alkotás egy épkézláb, a képregényfilmekre eddig nem jellemző, építő jellegű üzenettel rendelkezik, és ez mondhatni egyedülállóvá teszi a Fekete Párducot.

Azonban ahhoz, hogy mindez létrejöhessen, a készítők érezhetően hoztak áldozatokat. Jóval kevesebb akciójelenetet kapunk, mint a megszokott, és azok sem igazán látványosak, valamint (még ha a kellő feszültség meg is van, és a konfliktus is jól felépített) az összecsapások mintha egy kicsit érdektelenre sikerültek volna. Koránt sincs meg bennük a kellő dinamika, ezért többször vontatottá válnak, gondolok itt például a végső csatára. Pedig aztán az ember pont a Fekete Párductól várná, hogy dinamikus, gyors és feszült tempójú akciójelenetekkel, és balett könnyedségű kézitusákkal kápráztat majd el minket.

S bár több harcjelenetben láthatunk gyors történéseket, valahogy mindig olyan szögben áll a kamera, hogy pont a lényegről maradunk le, vagy éppen annyira hirtelen történnek a dolgok, hogy az agyunk nem is igazán képes felfogni azokat. Összességében nem éreztem azt az átható erőt, mely a legtöbb Marvel filmes akciójelenetet igazán feltüzeli. Mindössze talán két olyan jelenetet emelnék ki, amelyek kifejezetten látványosra sikerültek, azonban ebből ez egyikben sajnos egy kihagyott lehetőséget látok. Bár az eseménysor jól indul, és kellően felvezethetné a ritmusra érkező folytatást, a végeztével nem igazán vágja képen a nézőt, inkább csak egyszerűen ellaposodik. (Nem úgy, mint például a Thor: Ragnarokban amikor Thor felfedezi a magában szunnyadó erőt, és fél Asgardon átrepülve egy lassított jelenetekbe áramozza ki a lelket is az élőholtak seregéből, miközben az Immigrant song dübörög a hangfalakból.)

Emellett láthatóan a CGI-on is spóroltak, több helyen kifejezetten gyengére sikerültek a számítógépes animációk, és én ezt nem írnám a „szándékosan ilyenre akarták” listájára. (Mindezek persze elképzelhető, hogy abból fakadnak, hogy a stúdió már tartalékol, és „altatja a nézőket” az Infinity War-ra.) Ettől függetlenül a látványvilág esztétikus összképet alkot, gyönyörűek a különféle viseletek, testfestések, és mindez meglepően jó ötvöződik a modern technológiával. Ezen felül a zenét egyértelműen, mint pozitívum említeném, legyen szó a törzsi dobok átható, öblös hangjáról, vagy akár a modern, pörgős számokról. Sajnálatos azonban, hogy nem kapott nagyobb szerepet. Kivétel nélkül a háttérben hallhatjuk, mint aláfestő, hangulatkeltő elem, és egy pillanatra sem lép előtérbe, hogy önálló szereplővé, egyéniséggé váljon, pedig a potenciál mindenképpen megvan benne. Így azonban ebben is egy kihagyott lehetőséget látok, amellyel erősíteni lehetett volna a filmet. Mindemellett igazából a mű többi része rendben van.

A színészek jól játszanak és kifejezetten jól sikerült a casting is. A humor a szokásos módon megfelelően működik, bár talán a megszokottnál kevesebbet hallhatunk, amit én személy szerint nem is bántam, mert így könnyebben bekerültem az atmoszférába, és nem dobott ki belőle egy éppen elsütött poén. A díszletek látványosak, a történet jól felépített, és a csavarok, fordulatok hatásosak, pár jelenetben pedig meglepően kreatív operatőri megoldásokat láthatunk.

Mindezt összegezve, én teljes mértékben tudom ajánlani a Fekete Párducot, önfeledt szórakozást nyújt fiatalabbaknak és idősebbeknek egyaránt, Marvel rajongóknak pedig természetesen kihagyhatatlan, hiszen az itt látható végkifejletnek mindenképpen fontos hatása lesz majd érezhető a még idén érkező Végtelen háborúban. Végezetül kétségkívül mondhatom, hogy jelenleg ez a Marvel univerzum legegyedibb darabja, s bár az alkotásnak vannak hibái, úgy vélem, hogy ezek háttérbe szorulnak annak fényében, hogy a stúdió egyértelműen egy olyan útra lépett rá, melyen maradva remélhetőleg hasonlóan okos, releváns mondanivalóval ellátott filmek láthatnak napvilágot.