Az alapműveltségi kánon és az aktuális globális helyzet örök kölcsönhatásban áll egymással. A legmeghatározóbb művek – gondolva itt többek közt Bibliára – kisebb-nagyobb részben, de állandó eszközei és formálói társadalmi, politikai, stb. tendenciáknak, eseményeknek, míg világ aktuális történései kiváltják az igényt, hogy egy-egy történetet ismét felfedezzünk. Az olyan, jelenleg feltörekvő szociálpolitikai felfogások, mint a feminizmus és a (mindenre kiterjedő) szolidaritás megalapozták Mária Magdolna életének helyét a kortárs filmgyártásban, és hátteret biztosítottak egy másfajta interpretációnak.

Mária Magdolna (Rooney Mara) Júdeában él családjával, a történelmi helyzetnek és hagyományoknak megfelelően, szorosan (de kényszerből) ragaszkodva hozzájuk. Imádkozni csak a többi nővel járhat, a házasodás egy neméből adódó kötelesség, a megtorlás nélküli keresztelkedés elképzelhetetlen. Azonban egy nap érkezik a közösségbe egy gyógyító – avagy rabbi – aki prédikációjával és gondolataival egyre több embert térít meg és állít maga mellé. Mária Magdolna, céljai és mennyei hivatása által vezérelve beáll a rabbi (Joaquin Phoenix) mellé és követi a Szentföldön át, hogy elérjék a Mennyei Királyság létrejöttét.

Az egyetlen női apostol történetét eddig csak részletekben dolgozták fel, karaktere megjelent a Krisztus utolsó megkísértésében és a Passióban is, de mindig mellékszereplőként. Mostani címszereplésének apropója a Vatikán 2016-os kinyilatkoztatása, miszerint Mária Magdolnát teljes értékű apostolnak kell tekinteni – ez pedig lehetőséget adott Krisztus utolsó napjainak valamennyivel másabb bemutatására. Mária Magdolna karakterének centralizálása részben sikerül is: a szüzsé személye köré van keretezve, az ő perspektívájából látjuk az eseményeket, de mélyenszántó ismeretet jelleméről nem kapunk, ahogy Krisztuséról sem. Természetes, hogy amikor egy olyan fajsúlyos szereplő, mint Jézus, majdnem állandó partnere a címszereplőnknek a képernyőn, a hangsúly mozog kettejük között. Ezzel probléma sem lenne, de általánosságban mindkét karakter felszínesen került a középpontba, gyakran két főszereplő között pang a film. Azonban azok az aspektusok, amik valóban ki lettek fejtve, érdekes és új értelmezést adtak az európai kultúra magját képző történet bizonyos részeinek.

A szolidaritás legfontosabb eszköze a megértés, a polarizált felfogás (végletesen jó és rossz) megszüntetése, a jellemek és cselekedetek humanizálása; azaz Júdás nem végletesen gonosz és Szűz Mária sem végletesen jó. Ezt teljesíti is a Mária Magdolna, alapot kapnak Júdás cselekedetei (a vágy, hogy a Mennyei Királyságban újra találkozzon elhunyt feleségével és gyerekével) és megmutatkoznak Mária individuális gondolatai is az áldozatai kapcsán (Jézus soha nem lehetett igazán az övé, anya lehetett, de nem teljesen). Emellett Krisztus bizonyos cselekedetei is meglepően eltérnek a nevéhez társuló sztereotípiától, a teljes nyugalom és harmónia prekoncepciójától – ezzel általában egyházkritikai hangot megütve.

Krisztus karakterét egyébként dominánsan a prédikációkon és csodákon keresztül árnyalják, félig-meddig sikeresen. Az tanítások során Phoenix karakterhűtlen, legalábbis túlzottan teátrális módon közelíti meg a szövegeket, rendkívül patetikusan – elcsukló hanggal, sok hatásszünettel – adja őket elő, ami dominánsan kizökkentő, a csúcspontokon a plázás prédikátorokat idézi meg. A csodák viszont igényesen és jó érzékkel lettek beleékelve a történetbe, nem kényszerítették bele a vízen járást vagy vízből borrá változtatást a népszerűségük miatt, a látás visszaadásának és Lázár feltámasztásának pedig jelentősége van a cselekmény terén. Nem öncélúan szerepelnek a filmben, hanem érzékeltetik a Messiás hírnevének terjedését, a nép áhítatát, és ezeknek az alapját.

A technikai aspektusok is a film érdemei közé sorolhatók. Az operatőri munka a maga eklektikusságában elvarázsoló, megférnek egymás mellett a modern filmre jellemző, élénk színekkel operáló nagytotálok és a klasszikus Hollywoodra jellemző superzoomok és tájképek – utóbbiak egyébként is kiemelkednek, a tömegjelenetek során sem veszítjük el a főbb karaktereket úgy, hogy az embermennyiség monumentalitása is érzékelhető. A zene szintén fontos részét képezi a filmnek, a nemrég elhunyt Jóhann Jóhannsson utolsó munkája nem okoz csalódást sem komponálási, sem alkalmazási téren. Vagy teljes csend van, vagy Jóhannsson gyönyörű aláfestése, ami jól érzékelteti a szituáció kockázatosságát, az ebből adódó feszültséget, valamint a céltudatosságot, ami legyőzi ezeket és széppé teszi a diszharmóniát.

Egyszóval ambivalens alkotás lett a Mária Magdolna, ha mint filmről beszélünk róla. A kulturális referencialitása viszont rendkívüli fontosságú véleményem szerint. Egy olyan történetről van szó, amit az eredeti verzió megroncsolása nélkül lehet aktualizálni, ahogy ez az alkotók célja volt. A UIP Duna Film szóróanyagában szereplő interjúk is erről tanúskodnak, a szerzők bevallása szerint Jézus utolsó napjait egy eltérő szemszögből (egy női perspektívából) akarták ábrázolni – ami nem megmásítja az eddigieket, hanem egy más értelmezésre biztosít lehetőséget. Emellett nem teremtettek propagandát az alapműből, hű maradt a kánonhoz a film („A forgatókönyv számos teológiai és történelmi szöveg feldolgozásával készült.”) Hiába jelenik meg alkalmanként egy-egy feministának nevezhető mondat vagy cselekedet, mindig helye van a történetben, nem dominál az alapanyag felett az újonnan hozzákapcsolt ideológia. Alázattal és tisztelettel fordul a Biblia felé, és ez az érzékenység (tekintve, hogy az európai kultúra alapkövéről van szó) elengedhetetlen. A filmre jellemző alázatos, mégis progresszív attitűd pedig pont a jelenlegi globálpolitikai helyzetben a leginkább szükségszerű: átgondolni és újra értelmezni, megérteni, elfogadni és megbocsátani. Mert a belső gyűlölet az, ami megakadályozza bárminemű utópia létrejöttét.

Képek forrása: IMDb és ABC

Szerzői lábjegyzet

Azért támadni valamit, mert ideologizálva van, felesleges. Minden alkotás mögött eszmék állnak, ha nem így lenne, a filmek és könyvek és sorozatok és stb. csak üres porhüvelyek lennének, tartalom nélkül. Az, hogy a feminizmus és a szolidaritás korunk megosztó tényezői közé tartoznak, nem tagadom, ahogy azt sem, hogy ezeket összekapcsolni Jézus történetével iszonyat merész próbálkozás. De a film ideológiai szinten jól teljesít. Nem torzítja meg Jézus tanait, nem ferdít a történeten a maga előnyére, hanem bemutatja a fentebb felsorolt forrásokból kiemelt eseményeket, és legfeljebb egy-egy szereplő máshogy szólal meg, mint mondjuk egy republikánus feldolgozásában történne a filmnek. A mondatok ugyanazok, csak a hangsúlyozás más. Bármi is az értékítélet, szerintem tagadhatatlanul alázatos mind az alapanyaghoz, mind a filmiparhoz. És amíg a Patyomkin páncélost nem támadjuk azért, mert kommunista, addig a Mária Magdolnát sem lehet azért, mert feminista.