Steven Spielberg visszatért: másfél évtized után újra értékelhető (jelen sorok szerzőjénél legutoljára a München ütötte meg ezt a mércét) és nevéhez méltóan színvonalas, már-már jó filmet rendezett. Közelmúltunk nagy mesemondója egy bizonyos tömeg számára varázslatos, sokak számára viszont varázstalanított, tanító célzat nélküli fabulát mond el nekünk. Steven Spielberg elhagyta eredeti hitét. A fenti mondatok mindegyike igaz, és sajnos nem mondanak ellent egymásnak. Innen nézve az alábbi sorok nem is recenzióként értékelendők, sokkal inkább egy negyvenes (szelíd) kultúrpesszimista kesergéseként a világ állapota felett. Vagy amit akartok.

A film cselekményének felvázolásával nem bíbelődnék most. Egyrészt két bővített mondatban összefoglalható a szüzsé, minden további pedig már spoilerezés-közeli, másrészt mindenki megismerhette az elmúlt öt évben – míg a regény-adaptáció kósza gondolatból kasszarobbantó mozifilm lett. Gyorsan hozzáteszem: nem érdemtelenül! A Ready Player One a science-fantasy műfaján belül nem vall szégyent, a mai mezőnyben különösen. Az összképet tekintve a remek jelzőt is megítélhetjük neki, az ördög azonban már megint a részletekben rejlik. Értem én a geekek lelkesedését: szügyig gázolunk a filmes, gamer és zenei utalásokban, melyek főként a számítógépes játékok hőskorába, vagyis az 1980-as évekbe nyúlnak vissza – bár, időnként csúszkál a RPO korbéli hitelessége tíz évet ide-oda (vagy a szerző élte meg nagyon másképp az 1980-as éveket gyermekként/kamaszként). Nosztalgiázni, (fel)idézni mindig jó: minden képkockában kereshetünk és találhatunk is utalásokat, és rettentő büszkék vagyunk, mikor jártasságunkat igazolandó számolatlan citátumot tudunk beazonosítani, és azokat társasági összejöveteleken egymásra licitálva elő is tudjuk húzni menőségünk varázscilinderéből. A minden popkulturális terméket – legyen az rajzfilm, zene, képzőművészeti alkotás, tetoválás vagy műköröm-minta – kötelezően átitató idézetkényszert (és ennek semmi köze a reflexióhoz!), a trendi referencia-függő alkotói hozzáállást mindig a kreativitás, a művészi eredetiség vagy épp a formatudatosság hiánya elfedésének gondoltam, és ezt ma sem látom másként. Nem értem viszont, hogy mi szüksége van erre egy sokat látott és még többet mutatott vén rókának, aki saját maga több világot teremtett, s több, jelenvalónkhoz jobbító ambícióval közelítő tündérmesét mondott el, mint egy vonatra való mai pályatársa együttvéve. Steven Spielberg nem igényelné ezt a mankót. Tisztelegni akart, nagy gyermek módjára játszani akart egyet a játékaival úgy, hogy az unokák, dédunokák felé is gesztust tegyen. Ezt is értem, és elfogadom. Az idős mester életművében azonban teljesen előzmény nélküli, mondhatni rendszeridegen ez az eljárás. Zenei analógiával élve kicsit olyan ez, mintha a műfajteremtő Metallica összetákolna  egy lemezt a saját riffjeit, ritmusképleteit ad hoc egymás mellé hányva, megtűzdelve mondjuk a Slayer, az Anthrax és a Megadeth témáival, szövegeivel.  Az pedig külön bántó az avatott szememnek, hogy – bár, szerencsére csak helyenként – a legolcsóbb Zs-filmes esztétika képi eszközeivel szcenírozta az OASIS-ben játszódó harci jeleneteket. Spielberg azért ennél kicsit többet tud, még akkor is, ha más célközönségre hajtott e helyütt. Hogy mást ne mondjak, és a műfajnál maradjak, csak felsorolok pár gyöngyszemet, amelyek pokoli erős és eredeti képi világgal bírtak, és erejükből azóta se veszítettek sokat: Harmadik típusú találkozások, Homályzóna, A.I. – Mesterséges értelem, Különvélemény. Janusz Kaminski operatőr, aki pont negyedszázada (a Schindler listája óta) a rendező állandó alkotótársa, bizonyos pontokon brillírozik (pl. az autóverseny vagy a táncjelenet), máskor meg a fenti, lebutított fantasy-ket idéző, rettentő vacak CGI-jal megtámogatott, lelketlen játékos-aprításhoz asszisztál. Fájó hiány, hogy sehol se leljük nyomát a védjegyszerű spielbergi társadalomkritikának, nyomokban sem, és még bújtatottan sem. Az nagyon halovány, hogy ejnye-bejnye, vesszen a profit által hajtott csúnya bácsi óriás cége. Pont egy, a keményvonalas rajongóknak készült filmmel találhatott volna be a kritikai él, hogy: Srácok, mértékkel, ésszel, ne váljanak valósággá a „halmok!” Akárhogy kutakodom emlékeim között, nem találok a direktor életművében még egy ilyen kiábrándult művet. Rosszabbat számosat, didaktikusabbat is, de ilyet, amelyben egy kósza legyintéssel elintézné a jelenünkben az ifjú generációkra leselkedő legnagyobb veszélyt, az egyén függőség okozta szegregációjának rémképét, nos, ilyet aligha.A színészi játék, ami helyenként egész jelenlétet követel a szereplőktől, erősnek, hitelesnek, teljesnek mondható. Simon Pegg nevéhez és múltjához méltóan a minimalizált játékidőből- és térből is kihozza a maximumot. Mark Rylance minimalizált eszközhasználattal is könnyfacsaróan hozza a profán megváltót. Ben Mendelsohn árnyalattal gyengébb, helyenként karikaturisztikus antagonista, de a műfaj még ezt is elbírja. A fiatal titánok esetében kiemelendő a főszereplő páros, akikről annak ellenére nem esik le szerepük, hogy a szerelmi szál kissé töltelékszerűre sikeredett. Olivia Cooke határozottan pozitív csalódás, Tye Sheridan pedig nem először bizonyítja tehetségét. Csak ne lennének avatárjaik annyira nagyon anime-utánérzetűen elrajzoltak. A soundtrack élményszámba megy, ezen a téren hibátlannak ítélhető, még a szerző szőrös szíve számára is a Ready Player One. Két és fél óra önfeledt megmártózás Alan Silvestri (és nagy nevű kollégáinak) művészetében, megidézve Új-Hollywood aranykorának fő filmzenei témáit. A korfestő popzenei kulissza is hasonlóan finom érzékkel lett kiválogatva: A-Ha, Depeche Mode, Rush, Van Halen, Twisted Sister, Bee Gees, stb. mind-mind a megidézett éra emblematikus zenekarai. A film audio-sávja annak vizuális szövetéhez hasonlóan sűrű szövésű, többször használatos. Szomorú konklúzióm mégis elkerülhetetlen. Nagyon valószínű, hogy a Ready Player One kultuszt teremtett bemutatója pillanatában, de  nem önerejéből. Ha eredeti alapanyagból készül, a regény kultikus háttere nélkül, hatása lényegesen erőtlenebb lenne.Az több mint elkeserítő, hogy a XX. század egyik legnagyobb mozgóképi mesemondója, Új-Hollywood egyik úttörője, az 1980-as évek ikonikus direktora, számtalan nagybetűs hőstörténet megalkotója (még egy oldalnyi hasonlóan bombasztikus jelzőt elbírna öreg háta) egy olyan filmmel közelíti meg (bár el nem éri) legutolsó nagyívű művének színvonalát, amelyben legfeljebb csak reflektál számtalan saját (h)őstörténetére és pályatársainak legendás popkulturális hivatkozási pontjaira. Spielberg elegáns, de lelketlen ujjgyakorlatot ráz ki reumás végtagjaiból. A legkisebb fiú dicső népmesei tette már csak a VR mosódó, szétfolyó pixelfolyamában eshet meg. Nagy kár.