Azon országok filmjeit nézni, amik nemcsak kívül esnek saját kultúránkon, de filmgyártásuk sem meghatározó, mindig érdekes. Betekintést nyerünk szokatlan ötletekbe és perspektívákba, új gondolatokat ismerhetünk meg másféleképpen közölve. Ez a kulturális differenciálból adódó újdonságérzés viszont nem szabad, hogy befolyásolja a produktum értékítéletét. Attól még, hogy valami különleges, nem lesz jó. Sajnos ez igaz az iráni Lélegzetre is.

A hetvenes években (nagyjából közepén-végén) járunk Teheránban, rögtön a Saddam Hussein-éra előtti időkben, fokozódó forradalmi, háborús helyzetben. Ezt mi eleinte minimálisan érzékeljük: a cselekmény fókuszpontjában egy iráni kislány, Bahar áll, testvéreivel, édesapjával és mostohanagyanyjával. Helyzetük nem a legpozitívabb, az általános szegénység mellett apja erősen asztmás, nagyanyját leharcolta az évek és a szenvedés súlya; ennek ellenére nem érzünk keserű szájízt. A gyermeki elme köré konstruált történet biztosítja a nézőknek a felszabadító, megmosolyogtató naivitás érzését, ahogy Bahar minden áron asztmaorvos szeretne lenni, hogy felnőttként meggyógyítsa apját, ahogy az egyik pillanatban párnacsatázik a testvéreivel, aztán megveri a nagyanyja, nem sokkal később mégis öleli az asszonyt.

A gyermeki perspektívát alátámasztandó, hogy nagy szereppel bír a történetben Bahar mindig kócos, fésületlen haja. Házukban nincs elektromosság, így a szórakozást főleg a könyvek biztosítják, ezt mi nézők a kislány fantáziájában újra rajzolva, ezáltal a cselekményben tapasztalt impulzusokkal megtoldva látjuk. A hercegnő mindig egy kócos hajú lány, a megmentője, segítője egy nagyobb termetű, bajszos, hosszú hajú férfi, és a szereplők tárháza egyre csak bővül az olvasott könyvekkel. Ezek az animált részek kétség nélkül a film legjobb részei, a többlettartalom mellett (melyik ember képe társul milyen elképzelt karakterhez) az esztétikai és karakterépítési aspektusokat is teljesen kielégítik.A Lélegzet legfontosabb szereplője egyértelműen az apa, Ghafour, hozzá köthető az összes főbb történetformáló esemény, valamint (majdnem) minden jelentős impulzus Bahar életében. A kislány perspektívája miatt az apa az archetipikus jó, a mintapélda, aki megalapozta fantáziáját az állandó meséléssel (sőt mese előadással), és reményt adott lányának a betegsége kapcsán. Ghafour a gyermeke szemében Sámson, aki hosszú hajában hordja az erejét, és a biztosítást arra, hogy nem hal meg, hogy nem fogja sehogy elhagyni kislányát.

Mindezek ellenére nem működött számomra a film, leginkább strukturális hibák miatt. Szándéka volt véleményem szerint a rendezőnek az iráni kulturális sajátosságok megragadása és bemutatása, ez viszont túl sok egy 110 perces filmnek, azaz összességében csapongott a sztori különböző társadalmi és politikai attribútumok között. Ameddig Bahar szűkebb környezetére volt szorítva a szüzsé, addig nem volt probléma a felépítéssel, apja betegsége (még ha néha „elfelejtődve” is), a kultúrával járó szigorú szabályok és hagyományok, a mostohanagyanyja atavisztikus hozzáállása az élethez megfért egymás mellett. A háborút csak egy-egy tévéből és rádióból elcsípett mondat alapján tapasztaltuk, ami tökéletesen elég volt a kontextus biztosításához.Azonban amikor előtérbe került a forradalmi helyzet, a film szimultán vált túlnyújtottá, kiszámíthatóvá és hatásvadásszá. Ha nem lenne pontos sejtésünk arról, hogy mi fog történni, ha nem húznánk a szánkat azon, hogy milyen könnyű és elcsépelt módszerekkel akar belőlünk érzelmeket kicsikarni az alkotás, akkor sem lenne hatásos. Az utolsó kb. húsz-huszonöt perc teljesen fragmentalizálódott, minden szegmens végén felötlött bennem a gondolat, hogy „akkor most jön a stáblista?” és amikor a fade out után egy újabb jelenetsor kezdődött, nem éreztem mást, csak a monotonitás lehangoló atmoszféráját. A film végén teljesen elmaradt a katarzis a három felsorolt elem korrelációja miatt, a teremből távozva több voltam egy különlegesnek mondható, mégis középszerű és félinformációkat biztosító filmélménnyel. Aminél sokkal többre lett volna potenciálja a Lélegzetnek.

Tapasztalatnak viszont tagadhatatlanul hasznos volt. Egyrészt az européer filmes felfogástól való eltávolodás jár egy felszabadító érzéssel, előzetesen biztosítja a kíváncsiságot, másrészt valamennyit hozzáad a kulturális empátiához. A filmben látható családon belüli erőszak – bár számomra soha nem lesz elfogadott – természetesen van ábrázolva, hiába gondoltam emiatt az éppen aktuálisan agresszív karaktert antipatikusnak, gonosznak például sosem, mert kontextualizálva volt. Egy olyan időszakban és szabályrendszerben, ahol a nevelésben bevett módszer a „megregulázás”, fals lett volna máshogy ábrázolni – bővebben bemutatni viszont szükséges. Azonban a félinformáció is megalapozhat vágyat az ismeretszerzésre, tehát bizalommal mondom azt, hogy egy próbát adni a Lélegzetnek, minden negatívum ellenére, érdemes.

A filmet a 25. Titanic filmfesztivál során láttam.