A tinédzserkor változó mértékkel ugyan, de mindenkinek nehéz időszak. Addig lappangó konfliktusaink mindennél jobban kiélesednek a tanáraink, az osztálytársaink, a szeretteink, a szüleink iránt – megtanuljuk az egész világot gyűlölni. Úgy, ahogy van. Ennek lesz következménye a sokszor öncélú, de Kosztolányival szólva mégiscsak az elégedetlenség szent olajából táplálkozó lázadás.

Na de az egyszeri ember fia miként lázad? Lerontja egy egésszel az átlagát; visszaszól valami szellemeset a matektanárnak; az iskolai szünetekben három haverjával megosztozva elszívnak egy szál cigit; a szülei kérése ellenére maximumon bömbölteti a zenét; a legbátrabbak legfeljebb lenyúlják apa kocsiját, hogy jó esetben az árokban landoljanak. De ami a legtöbb kamaszlázadásban a tetőpont, az az The End of the F***ing World-ben csak az alap. Innen még jutunk sokkal messzebbre is. Merthogy minden ezzel indul. 

Az öntudatos, környezetét megvető Alyssa (Jessica Barden) önkényesen kiszemeli barátjának James-t, aki önbevallása szerint „pretty sure” egy pszichopata. A bármiféle rezisztenciára képtelen James-t (Alex Lawther) nem kell sokat győzködni; és nem csak érdekérvényesítő képessége abszolút(nak tűnő) hiánya miatt: a fiúnak ugyanis régóta titkos vágya, hogy megöljön egy embert; miért mondana nemet a magát szinte önként felkínáló Alyssa-ra? A lány indíttatására megszöknek otthonról; James kiválló lehetőséget lát az akcióban: kell-e jobb alkalom egy gyilkosságra, mint kettesben bandukolva az erdőben? 

Amíg viszont a megfelelő alkalomra vár, pár nap alatt, mégis fokozatosan végig élik mindazt, amit egy kamaszszerelem adhat. De a gyilkosság, bár egy kicsit várat magára – nem marad el. Csak nem úgy ahogy várnánk. Aztán megtörténik még egy a végén. És akkor kikönnyezzük a szívünk. A sorozat két alkotójának Jonathan Entwistle-nek és Lucy Tcherniak-nak egy kiváló produktumot sikerült letenniük az asztalra. A sötét hangulatú, groteszk-ironikus poénok, de legfőképpen a sokszor szimmetriára törekvő kamerakezelés legjobban talán Wes Anderson-t juttathatja eszünkbe.

Hogy a főszereplők gondolatait, szituációs reflexióit kihangosítva, a nézőhöz „kibeszélve” halljuk, bár nem túl invenciózus, mégis frissnek és sokszor humorosnak hat. A két színész egyaránt kivállóan alakít: Alyssa-ban jól kivehetően látjuk az elismerősre vágyó, megnemértett kamasz implicit szeretethiányát; James-ben a traumatizált, érzelemmentes pszichopatát – aki annyira talán nem is pszichopata. Szóval a The End of the F***ing World bravúros sorozat.

Kifejezetten újszerűen beszél nekünk, olyan sokat tárgyalt témákról, mint a gyerek- és kamaszkor, a felnőttéválás, bűn és jog kapcsolata, a kötődés, a traumák feldolgozása, és a szerelem. Megéri végignézni; ígérem, a nyolcadik, egyben zárórész végső képkockáit bámulva annyit gondolunk majd: hogy lehet ilyen kibaszottul szép vége egy sorozatnak? Vagy épp egy életnek.