Összetett kérdések merülhetnek fel, ha az emberi harag természetét próbáljuk megfejteni. Érdekes módon képesek vagyunk nem csak ártatlan társainkra, de akár élettelen tárgyakra és saját magunkra is olyan mély, átható gyűlölettel gondolni, hogy az már csak fizikai agresszióba tud szublimálni. Az ilyen kitörések a legsötétebb képet vetítik maguk elé, ami csak előmászhat a fantáziánkból. Ha bárki arra készül, hogy erről az erupcióról készít filmet, alaposan végig kell gondolnia, minek teszi ki a nézőit.

A fa alatt minden platformon azt hirdeti magáról, hogy a fekete humort választja első számú nyelvének, hogy egy kicsit feloldhassa azt a feszültséget, amit szükségszerűen hív életre. Mindezt azért, hogy olyan hétköznapinak tűnő témákról beszéljen nekünk, amik később több rétegű, összetett problémákként szedhetők darabokra. Igényes filmek esetében a humor, ami az apró megkönnyebbülést hozza, nem kényelmesedik bele a jópofa poén kategóriájába. Használja a XX. század legmeghatározóbb stilisztikai vívmányait, az abszurdot és groteszket. Abban a pillanatban, hogy a nyomorúságos életében sínylődő szereplő fél mondatán egy egész moziterem szakad a röhögéstől, rájövünk, hogy az alkotóelemek aránya a helyén van, akárcsak egy jól fűszerezett ételben.

A fekete humor természetesen itt is csak egy apróság, hogy oldja a feszültséget. Pusztán azért van rá szükségünk, hogy ne vágjuk fel az ereinket. Hiszen A fa alatt a címbe rejtett felszínes konfliktus alatt három önálló történetet takar. Egyrészről egy fiatal házaspár kapcsolatának széttörését, elhalását. Elfojtott düh jellemzi a történetszálat, ahol megkérdőjeleződik a szereplők önazonossága is. Párhuzamosan, de szorosan összefonódó szálon a nyugdíjas nagyszülők lelki vívódásába látunk bele, akik hónapok óta várják haza eltűnt fiúkat. Valószínűleg öngyilkos lett, de az édesanya ezt nem hajlandó bevallani magának. A fa, és egy közös kertrész köti össze ezt a történetet egy középkorú házaspár mindennapjaival, ahol a fő krízis, hogy hiába próbálkoznak a gyerekvállalással, folyamatosan kudarcot vallanak.

Elnézve az eseményeket az első gondolat az lehet, hogy itt embereknek éppen tönkre megy az élete. Valóban. Kilencven perc tömény létfájdalom és szenvedés az élet puszta folyásától. A három szál azonban olyan szorosan fonódik egymásba, hogy szinte elválaszthatatlanok egymástól. Nem külön történetekről beszélünk, inkább egy nagy egész rétegeiről. A mindenkit átható keserűség pedig a folyamatos interakciók révén egy szűk térbe koncentrálódik. Az egyes emberek boldogtalanságai önálló életre kelve mintha dialogizálnának egymással, felrajzolva ezzel a film teljes ívét.

Ha ez így nem lenne elég, szereplőink próbálják gyógyítani magukat, azonban erre a legrosszabb megoldást sikerül megtalálniuk, ami egymás lelki kínzása, a terrorban tartás. Ezen a ponton kanyarodik vissza a film a fához, mely árnyékot vet a szomszédok kertjére. Eddigre azonban már rég tudjuk, hogy ez nem a fáról szól, hanem pusztán arról, hogyan tudjuk a saját sérültségünket agresszióvá formálni, és azt egy semlegesnek hitt irányba kilőni, hátha nem ártunk vele olyan nagyon. Azonban hiába a humor, a tragikus végkifejlet itt is elkerülhetetlen.

Daníel Bjarnason atmoszférikus zenei aláfestése, ami kiválóan idézi az északi hangulatot, és a szűk mozgástér a filmen belül mind ráveszik a nézőt, hogy könnyedén haladjon a filmmel. Egy percre sem válik unalmassá egyetlen beállított kép sem, így egy átélhető történetet kapunk. Mindemellett A fa alatt kellő hitelességgel képes komolyabb kérdést csinálni olyan személyes sorsokból, melyek felett könnyen elsiklanánk. A film világpremierje a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon volt. Azóta rengeteg díjat szerzett, és úgy hiszem, túlzások nélkül jelenthető ki, hogy az intellektuális európai filmgyártás újabb példáját láthatjuk a vásznon.