Nemes László a Saul fiával sajátos ábrázolásmódját adta a történelem eseményeinek. Legújabb filmjében, a Napszálltában is hasonlóra vállalkozik, de vajon miként is jeleníti meg az Oscar-díjas rendező a nem is olyan boldog „békeidőket”?

1913, Budapest. A magyar főváros tobzódik a Monarchia látszólagos békéjében és pompájában, miközben a felszín mély társadalmi és morális feszültségeket rejteget. Leiter Irisz (Jakab Juli) meglátogatja azt a kalapszalont, mely egykor a családjáé volt. Az elárvult lány kész arra, hogy bármilyen munkát elvállaljon. A Leiterből addigra már csak a név maradt, a felszín mögött pedig sötét titkok lapulnak. Irisz egy napon tudomást szerez elfeledett fiútestvéréről. A lány bátyja nyomába ered, miközben útját kéjenc férfiak és rengeteg erőszak szegélyezi egy olyan világban, amire utólag teljesen máshogyan emlékezünk a történelem lapjairól.Először is. Ez a mozi remekül hozza az Osztrák-Magyar Monarchia korának hangulatát. A filmben felcsendülő zenék, a ruhák, a díszlet mind megidézik azt a bizonyos korhangulatot és látszik, hogy az alkotók foglalkoztak a korszak formavilágával. És talán ez a legfőbb erénye…
Ez a film ugyanis szinte egy az egyben a Saul fia a „boldog békeidőkre” átültetve. A főszereplőre tapadót kamerát értelmezhetnénk akár valamilyen szerzői kézjegyként is, hisz megannyi alkotó munkája pár képkockából is felismerhető. Ozu Jaszudzsiro híres az alulról fényképezett „tatami beállításokról”, J. J. Abrams pedig a kamera lencséjén megcsillanó fényről. Lehet, hogy Nemes László is egy napon a szereplőire tapadt kameráról lesz híres, de ha egy alkotó önismétlően és öncélúan alkalmaz egy ilyen technikát, az inkább parodisztikus és nevetséges semmint érdekfeszítő. A rendező ugyanis ha kell, ha nem, így ábrázolja a bemutatni kívánt világot, emiatt a film vizuálisan hamar kimerül. Amikor pedig valóban jogosultsága lenne ennek meglehetősen szubjektív nézőpontnak, addigra a néző már szemrákot kapott az operatőri munkától. A hang viszont a Saul fiához hasonlóan itt is remekül működik, így az akkori eseményeknek nem csak szem, de fültanúinak is érezhetjük magunkat.Ugyanakkor érdekes jelenséget figyelhettem meg magamon a film megtekintése közben, amit filmkritikai szaknyelven „unalomnak” nevezhetünk. Nemes László a Saul fiában sem a történettel vagy a bravúrosan megírt forgatókönyvvel, hanem a formanyelvvel remekelt, ami akkor még újnak számított. Ez a történet és karakterek viszont az ismerős tálalás miatt körülbelül annyira voltak érdekesek számomra, mint gombfocizó éticsigáknak szurkolni. A Napszállta szinte állatorvosi lónak számít az unalmasan és vontatottan elmesélt, amúgy érdekes alapötletű filmek terén. A film hősei pedig a Saul fiához hasonlóan itt is inkompetensek és teljességgel lehetetlenség velük bármilyen módon is azonosulni. Jakab Juli szuggesztív megjelenésével és érzékelhető tehetségével mély benyomást tesz ugyan, de figurájának ízetlensége mégis hiányérzetet kelt. Ez a többi szereplőre is igaz, akik mintha csak díszletek lennének egy komor szenvedéstörténetben.

A legnagyobb baj azonban még csak most következik. A film egyszerűen már túlságosan is passzol a metoo kampány övezte férfigyűlöletbe és a nemek közti szakadék mélyítésébe. Kétségtelen tény, hogy a XX. század elején a nők helyzete sokkal mostohábbnak tekinthető, de a film néha már démoni ábrázolást nyújt a férfiakról, miközben a női nemet teljességgel gyámoltalannak mutatja. Ezt pedig csak tovább erősíti a film záró képe is, amely mintha azt az üzenetet hordozná magában, hogy a korszak társadalmi feszültségei egyenesen vezettek az első világháború lövészárkaihoz. Az teljesen egyértelmű, hogy a film által felvetett problémák (mint a kalapos hölgyek szexuális kizsákmányolása és a perverz férfiklubok), ha nem is ilyen formában, de létező sajátosságai voltak a korszaknak. Viszont az erős csúsztatás, hogy az I. világháború kitöréséért kizárólag a Monarchia társadalmi folyamatai lennének a felelősök. Amiben a Napszálltának kétségtelenül megvan a maga igaza, hogy a nagy háború kitörését örömmel fogadó tömegben mindenképpen jelen lehetett a film által is prezentált erőszakosság. Nemes ezt az erőszakot viszont szinte egy nemek közti viaskodássá degradálja.  A történelem sajnos sokkal bonyolultabb annál, minthogy egyetlen okot tegyünk meg az események kiváltó okainak.

A Napszállta felnagyítva hordozza magában a Saul fia minden előnyét, de leginkább a hibáit. Csak azoknak tudom nyugodt szívvel ajánlani, akiket valóban megérintett Nemes László korábbi rendezése, és akiket foglalkoztat a Monarchia és a dualizmus-kori társadalom. A magam részéről viszont ennek a filmnek nem emelek kalapot.