Ha csak eszünkbe jut, hogy az álomgyár egy másik szeglete idén többek között a Dóra, a felfedező élőszereplős verziójával készül magát megmérettetni a blockbuster-versenyben, a Disney „old but gold” klasszikusainak feltámasztása nem is tűnik olyan ördögtől való gondolatnak. Ez a formula egyébként sem új keletű az egeres cég háza-tájékán, hisz próbálkoztak már korábban is a klasszikus meséik feltámasztásával, elég csak az 1996-os Glenn Close fémjelezte 101 kiskutyára gondolni, aminek anno még második része is készült. Ezt követően 2010-ben próbálkoztak újra, ekkor Tim Burton ragadta magához a gyeplőt, hogy levezényelje a saját Alice Csodaországban vízióját. 2014-től kezdődően pedig évente jönnek ki az újabb remakek, eddig olyan címekkel gazdagodtunk, mint a Hamupipőke, A dzsungel könyve, vagy A szépség és a szörnyeteg. Az idei évre a remake-láz a Marvel univerzumát is túlszárnyaló üzemi hőfokra kapcsolt, ugyanis nem kevesebb, mint négy filmmel készülnek elkápráztatni a moziközönséget.

Hogy mennyire van erre szükségünk, és mennyire van ezeknek a filmeknek létjogosultsága abban a formában, ahogy a Disney létrehozza, az más kérdés. Ha a box-office eredményeket nézzük, az világos, hogy a stúdiónak nagyon is kényelmes és kockázatmentes ezt a procedúrát követni: elég levenni a polcról egy sikeres filmjüket, leporolni, és némi CGI-vel való finomhangolás, valamint egy jól csengő nevű rendező leigazolása után újra moziba küldeni. Persze, ez nem minden filmjükre igaz – a Demóna például egy, az antagonista szemszögéből bemutatott Csipkerózsika-történet, míg a Barátom, Róbert Gida a Micimackó filmeket fűzi tovább a felnőtt Róbert Gidával a főszerepben – de amíg bevételi szempontból is jobban megéri nekik az eredeti meséhez hűségesebb filmeket gyártani, addig a nosztalgiafaktor lesz a meghatározó bennük (nem mintha például a Barátom, Róbert Gidában nem ez dominált volna – sőt, ugyanakkor mégis valami újjal állt elő).

A Disney pedig tudatosan ennek kiaknázására törekszik történetileg és külcsínben egyaránt. Ennek az iskolapéldája például, A szépség és a szörnyeteg. Szenzációs látványvilággal, díszletekkel és kosztümökkel, jól ismert betétdalokkal és a rajzfilmek kultikus jeleneteire emlékeztető kamerabeállításokkal próbálják átkonvertálni az elődöket, azonban pont a lélek, ami ezekből a filmekből hiányzik. Egyáltalán nem arról van szó, hogy rosszak lennének – felnőtt fejjel kifejezetten kellemes újraélni a gyerekkori élményeket, egy újabb generációval pedig mai köntösben ismerteti meg a meséket. Azonban, hogy „sportértéke” nincsen, és hogy annyi kockázatot se vállal a Disney, mint mondjuk egy új Marvel-film esetében, afelől kétség sincsen. Hiába másolta le az eredetijét A dzsungel könyve, és fogja ezt megtenni Az oroszlánkirály idén, az egyébként mély, érzelmes és kőkemény drámából egy kiüresedett és tartalmatlan szépség lesz, nem utolsósorban pedig a túl realisztikus CGI miatt még az animáció adta báját is elvesztheti.

Hogy mi minden jön még ezután? A héten érkezik a Dumbó Tim Burton rendezésében, és ha a stíluskirály rendező nincs is csúcsformában, egy ilyen elbűvölően abszurd mese nem is kerülhetett volna jobb kezekbe, míg Guy Ritchie Aladdinja és Jon Favreau Az oroszlánkirálya az előzetesek alapján sokkal inkább A szépség és a szörnyeteg által kitaposott utat követi majd. A 2014-es Demóna folytatásaként érkezik a mozikba a Demóna: A sötétség úrnője, amiben Angelina Jolie kísérli meg a karakter tovább szerettetését. A vonat 2020-ban is tovább zakatol, Mulán lesz a következő a megmérettetésen, de tervben van Szörnyella önálló bemutatkozása is, sikerült is elcsípni hozzá Emma Stone-t, ami nagyon jól, de nagyon rosszul is elsülhet, végezetül pedig meg kell említsem A kis hableányt, a Pinokkiót, a Lilo és Stitchet, és a Notre Dame-i toronyőrt. Rengeteg cím, rengeteg lehetőség – csak ambícióból és kreativitásból is ennyi legyen.