A Csodapark lényegében egy mese a vidámságról –  vidámság nélkül. Az animáció színes-szagos képi világa és az eleve 3D-re tervezett látványvilág sem tudott kárpótolni a humor hiányáért és a karakterek semmilyenségéért.

Az alaptörténet szerint June egy végtelenségig fantáziadús lány, aki édesanyjával együtt megteremti Csodaparkot annak lakóival, óriáskerekeivel és mindenével együtt, amit csak el akarnak képzelni. Egy nap azonban June anyja egy komoly betegség miatt kórházba kerül, így a kislány száműzi fantáziájának birodalmát. Egy kirándulásról elkószálva az erdőben azonban megtalálja Csodaparkot, amit elborított a sötétség, és ellepett a veszedelmes ellenség (azaz a zombi csimpánzplüssök – ez az ötlet jót tett a történetnek!), Csodapark lakói pedig kétségbeesetten menekülnek. June-ra vár a feladat, hogy helyrehozza a kárt, amit Csodapark elhanyagolásával okozott – ismét be kell vetnie messzeföldön híres fantáziáját.

Az alapsztori olyan, hogy abból egy nagyon kellemes, akár eredeti és humorral megtüzdelt mesét is ki lehetett volna hozni. Az alkotás nem volt egyébként rossz – nagyon dinamikus, látványos (ilyen téren például bővelkedik jó ötletekben) és színes mese, beszélő kék óriásmedvével, és SPOILER, a végén minden helyrerázódik. Mondanám, hogy gyerekeknek tökéletes, de nem becsülném le ezt a korosztályt – biztos vagyok benne, hogy a több humort és a szerethetőbb karaktereket ők is értékelték volna.Animációs filmet készíteni talán nem is annyira hálátlan feladat, mint ahogyan elsőre tűnik. Ebben a kategóriában is születtek olyan (úgy gondolom, nem csak számomra) klasszikus alkotások, amelyek joggal vonultak be a filmtörténelembe; ilyen például a Jégkorszak, a Némó nyomában vagy az Oroszlánkirály. Amiket a család több generációja együtt nézett, és mindannyian tudtak rajta nevetni, netalán elgondolkodni, vagy elérzékenyülni. Mesék, amiket a nagyszülők is ugyanolyan szívesen néztek, mint az unokáik, és évekkel később is felemlegetik: „milyen jó is volt, amikor együtt néztük VHS-ről az Oroszlánykirályt!”. Animációs filmek, amik hiányoznak, amikből tudunk idézni, amiket évekkel később is szívesen újranézünk, méghozzá ugyanolyan csodálattal, mint az első húsz alkalommal. De az elmúlt néhány év termései közül is akadnak olyan darabok, amik nagyon igényesen és minden részletében profin összerakott alkotások, mint például a Fel! vagy a Minyonok; ez utóbbi például olyan időszakban játszódik, ami kifejezetten a ’60-as évek környékén születetteknek mond valamit, így az is látszik, hogy ez esetben arra is ügyeltek az alkotók, hogy a gyereket moziba vivő szülők is élvezzék a filmet – sőt, legyen annak egy olyan aspektusa is, amit kifejezetten csak ők értenek (gondoljunk csak például a minyonok mögött, háttérben felbukkanó Nixon-plakátra vagy a zebrán átkelő Beatles-szerű tagokra, akik az ikonikus albumborítót idézik).
Ezután a kis kitérő után visszatérnék a Csodaparkra, azonban fontosnak tartottam az előbbi példákat felvonultatni, hogy lássuk, klasszikussá váló animációs film nem nő minden bokorban (ahogyan ez persze az élőszereplős filmekről is elmondható). A legtöbb animációs film bizonyos fix jegyek felhasználásával készül (főszereplő kisgyerek, mai popzenék, egyszerűcske, felejthető, de azért aranyos karakterek), igazából személyesség vagy lélek és különösebben nagyot szóló ötletek nélkül. A Csodaparkon is ezt a tömeggyártási hangulatot éreztem; becsülettel megcsinálták a filmet, ismétlem, nagyon igényes képi világgal, egyszer érdemes is megnézni, de maradandót nem alkotott.

A már említett Jégkorszak egyik legfőbb báját például (a csodálatos és felejthetetlen karaktereken túl) a kikacsintó humor adta, ami miatt a felnőtt is éppúgy tudta élvezni a filmet, mint a gyerek. A Csodaparkon viszont semmiféle ilyen törekvés nem látszott; egy egyszerűcske, megúszós mese kicsi (tényleg nagyon kicsi) gyerekeknek, amiből hiányzott igazából bármiféle komolyabb koncepció a humor, ötlet vagy karakterek szempontjából. Ami miatt mégis megér egy pillantást, az a látványvilág (esetleg még a veszedelmes zombi csimpánzplüssökért jár a pluszpont).

A Csodapark egyetlen kikacsintó „humor”-szerű mozzanata az volt, amikor a kislány, June, a saját maga által eszkábált hullámvasúton „lőtt magáról egy szelfit”. Amellett, hogy ez egy eléggé gagyi és elcsépelt elem, engem picit el is gondolkodtatott: ennek a generációnak ez fogja jelenteni a kikacsintást? Ez fogja adni neki azt az érzetet, hogy igen, ebben magamra ismerek, ez én vagyok, ez tesz közösséggé engem a korosztályommal? 

Őszintén reménykedem benne, hogy nem. Tudom-tudom, nem kell túlértelmezni, ez ’csak egy animációs film gyerekeknek’, nem kell ebből társadalmi konklúziókat levonni, én mégis úgy gondolom, az, hogy egy alkotás, jelen esetben a Csodapark, hogyan szól a célközönségéhez és mit közvetít róla/felé, az igenis fontos üzenettel bír.