A 2018-as Bosszúállók: Végtelen háború egyértelműen az utóbbi évek egyik legnagyobb dobása volt a szuperhősös filmek téren, aminek a gyomorba vágó befejezése sokáig velünk maradt. Egy ilyen óriási méretű siker után csak annyi volt a kérdés, hogy a Russo-testvérek hogyan lesznek képesek még ezt is felülmúlni a folytatásban, ami a Marvel filmes univerzum eddigi korszakát hivatott lezárni? Spoilermentes kritikánkból kiderül.

A Bosszúállók vereséget szenvedtek. Miután az őrült titán, Thanos véghez vitte a szándékát, hogy összegyűjtse a rendkívüli hatalommal bíró Végtelen Köveket, egyetlen csettintéssel elpusztította a teljes univerzum lakosságának a felét. Amíg a hőseink nyalogatják a sebeiket és számba veszik az elesetteket, Thanos a világűr egyik eldugott sarkában pihen. Azonban minden megváltozik, amikor olyan régi-új ismerősök, mint Marvel Kapitány, Sólyomszem és a Hangya felbukkannak a színen. A Bosszúállóknak ezután sikerül egy tervet kieszelniük, amellyel, ha sikerül, legyőzhetik Thanost, és visszahozhatják a sírból az elveszett bajtársakat és barátokat. Ehhez viszont előbb félre kell tenniük a közöttük feszülő személyes ellentéteket.

A tavalyi Végtelen háborúval a Russo-testvérek és a Marvel hatalmas fába vágták a fejszéjüket. Ezelőtt még senki nem volt elég bátor (vagy őrült) ahhoz, hogy egy évtizeden át épített, 18 filmből álló franchise történetszálait egyetlen, gigantikus crossoverben fésüljék össze, mindezt úgy, hogy ne legyen túlzsúfolt, minden hősnek jusson a rivaldafényből, nem mellékesen pedig érthető és követhető legyen. Nagyot kockáztattak, de nagyot nyertek rajta: a harmadik Bosszúállók-film nem csak a rajongók és a kritikusok tetszését nyerte el, hanem egymás után döntötte meg a bevételi rekordokat. Jogos a kérdés, hogy hogyan tudják még ezt is felülmúlni a Végjátékban? Akár azt is mondhatnánk, hogy 19-re kell lapot húzniuk.

És a Russo-testvéreknek másodszorra is sikerült a mutatvány.

Ha a Végtelen háborút sokan A Birodalom visszavág-hoz hasonlították, akkor stílszerű párhuzamot vonni a Végjáték és A Jedi visszatér között is. A megsemmisítő vereség után talpra kell állnia a hősöknek, hogy egy utolsó, elkeseredett csatában megpróbáljanak mindent helyrehozni. De a párhuzam itt véget is ér, természetesen nem kizárólag ebből áll a film. A nagy csata csak a film utolsó egyharmadát teszi ki, előtte még az első harmadban össze kell szedni a csapatot, a második harmadban pedig meg kell valósítani a tervet. Ezen a ponton azért egy kicsit nyögvenyelőssé válik a film, a forgatókönyvírók itt érezhetően erőlködtek, hogy az események mindig követhetőek legyenek, de azért így is becsúszott néhány kisebb-nagyobb logikai bukfenc. (A történetről legyen elég ennyi, spoilerek nélkül lehetetlen lenne ennél többet mondani.)

De mindezért bőven kárpótol, hogy a szereplőkre, és az ő személyes útjukra, konfliktusaikra, sokkal nagyobb hangsúly került a Végtelen háborúhoz képest. Míg az előző film egyértelműen Thanosról szólt, addig itt ő „csak” mellékszereplő, így viszont a főbb karaktereknek több idejük marad érvényesülni. És a színészek élnek is ezzel a lehetőséggel: Marvel-filmben eddig ritkán láthattunk ilyen hatásos színészi játékokat, a szereplők közötti interakciók is jól működtek. Spoilerek nélkül annyit mondhatok, hogy mindenki megkapja a maga vicces, menő és drámai pillanatait, a kötelező fanservice-ről nem is beszélve, bár ezzel azért néha átestek a ló túloldalára.

Na de a legfontosabb mégis a látvány, és ezen a téren minden várakozást felülmúl a Végjáték. Az akciójelenetek remekül koreografáltak, az idegen világok és effektek ábrázolása továbbra is elsőrangú. A film végén látható csata pedig olyan katartikus élményt nyújt, amit hollywoodi blockbustertől már régen láthattunk (itt azért meg kell jegyezni, hogy „A király visszatér”-effektus erősen érezhető a befejezésen). Mindezt pedig mesterien egészíti ki Alan Silvestri zenei aláfestése.

A Russo-testvéreknek sikerült a lehetetlen: méltó lezárást készítettek a tizenegy évvel ezelőtt elkezdett hatalmas történetfolyamhoz. Azonban az örömünk mellé némi szomorúság is vegyül, hiszen valami megmásíthatatlanul véget ért (ezt is csak erősíti, hogy ezúttal nincs semmilyen stáblista utáni jelenet), és a Marvel filmes univerzum már soha nem lesz ugyanolyan, mint azelőtt.

(Igazából ezen a ponton be is lehetne fejezni az MCU-t, mert ennél tökéletesebb lezárást úgysem tudnának készíteni. De persze mind jól ismerjük a Disneyt, és tudjuk, hogy egy ilyen jól tejelő fejőstehénnek sosem fogják megengedni, hogy megpihenjen…)