Az élet írja a legjobb sztorikat. Sokszor hallani ezt a bölcselkedést, és ha végigtekintünk a véráztatta és háború sújtotta, szenvedésekkel teli 20. század történetén, el kell ismerni, hogy van neki alapja. A mögöttünk hagyott évszázad számtalan történetet hagyott ránk hősökről és gonoszokról, bukásról és önfeláldozásról. A csernobili atomerőmű-baleset is egy ilyen történet, ami egy magához méltó feldolgozásért kiáltott.

Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió Kommunista Pártjának akkori főtitkára egy interjú során elismerte, a Szovjetunió összeomlásának igazi kiváltó oka a csernobili eseménysorozat volt. Az atomerőmű-baleset nem csupán a legsúlyosabb, ember által okozott katasztrófa (ami végső soron nem jó, de nem is tragikus követkeményekkel járt), de ékes példája és szimbóluma lett a már végnapjait élő szovjet rezsim rothadásának.

Hogy Craig Mazin forgatókönyvíró és Johan Renck rendező milyen remek érzékkel adaptálta a történteket, mi sem bizonyítja jobban, mint a jelenlegi orosz vezetés reakciója a minisorozatra, akiket rendkívül kínosan érintett, hogy a Csernobil nem egy csillagos-sávos jenki dicshimnusz lett, hanem egy történelmileg hiteles, realisztikus, emberközeli és tiszteletteljes feldolgozása a katasztrófának. Így történt hát, hogy az orosz kohókban már javában kovácsolódik a Csernobil putyinista verziója, megfűszerezvén némi CIA-szabotázzsal, hogy a tragédia a drága anyaföldön fogyaszthatóbbá váljék, nem gátolva az egyre jobban elharapódzó szovjet-nosztalgia megtelepedését a néplélekben. A kommunista reflexek megmaradását az orosz államapparátusban és a sorozat eseményeinek tényszerűségét ez az ellenreakció tökéletesen alátámasztja – sőt, még alá is húzza kétszer. A sorozat egy látlelet a korszakról, történésein keresztül megismerhetjük, mi is volt ez a Szovjetunió, ez a totalitárius pártállam és szuperhatalom, aminek örökségét a mai napig nyögi a kontinens keleti fele, és miért nem adhatott kielégítő válaszokat a balesettel együtt felmerülő válsághelyzetre. Hiszen a válsággal való szembenézés messzire vezet: magát a rendszer létjogosultságát és magáról kialakított képét kérdőjelezi meg, amiben alapvető fontosságú az erő folytonos sugallása, és az események kézben tartásának és uralásának látszata. Ezért történhetett meg az – mint a sorozatból kiderült – hogy a Frankfurtban élő gyerekeket már az utcára sem engedték  ki, miközben az észak-ukrajnai Pripjaty városában (amihez legközelebb volt az erőmű), még a település és környékének evakuálását sem rendelték el. Egy másik jó példa, mikor kiderült, hogy a nyugatnémetektől szerzett műszer nem működött, hiszen a szovjetek inkább hazudtak a sugárzás mértékéről, mint hogy bevallják a katasztrófa valós paramétereit. A történet főszereplői így kénytelenek egyszerre szélmalomharcot folytatni a baleset rettenetes következményeinek elkerüléséért, és a pártállam ellen. Csak lábjegyzetként tenném hozzá, hogy a szovjet-kritika mellett nem lehet elmenni a sorozat aktuálpolitikai felhangja mellett sem, hisz jelenleg is humanitárius válság van Venezuelában és Észak-Koreában, ahol a hatalmi elit az uralma megőrzése érdekében nem fogad el külföldről segélyszállítmányokat, hogy fenntartsa a legitim hatalomgyakorlás látszatát.

Nagy pozitívuma a sorozatnak, ahogyan játszik a különböző műfajokkal és nézőpontokkal. A Csernobil egyszerre működik remekül drámaként, katasztrófafilmként és horrorként. Az eseményeket éppúgy látjuk a pártkáder szemszögéből, mint a sugárfertőzött tűzoltó feleségééből, az afganisztáni veterán katonáéból vagy a katasztrófa helyszínére rendelt  bányászokéból. Kendőzetlenül szembesülünk a baleset olyan rettenetes szövődményeivel, amibe legtöbben bele sem gondoltunk idáig. És ezt a sorozat úgy teszi, úgy prezentálja az eseményeket, hogy az atmoszféra végig fojtogató és kíméletlen marad, és közben szinte teljesen mellőzi a felesleges hatásvadászatot, giccset és szájbarágós moralizálást (persze egyebek mellett a cipőgyári munkásból lett belorusz pártfunkcionárius figurája igencsak karikatúra-szerű, de a történelmi háttér könnyebb megértéséhez elengedhetetlen volt egy-két „tézisjelenet”). Egymást váltják az elementáris erejű képek és jelenetek, a sugárfertőzött emberek viszolyogtató látványa valószínűleg legtöbbünknek beleégett az emlékezetébe. Az iszonyatnak van az a szintje, amit már nem is mutat a kamera, mert a látvány az egyszerű néző számára befogadhatatlan lenne.

A rengeteg erény kiemelése mellett vétek lenne a színészi alakítások mellett elmenni. A sorozat két főszereplőjét alakító színész, Jared Harris és Stellan Skarsgard is legjobb formáját hozza. Valerij Legaszov (Harris) a Kurcsatov Atomenergia Kutatóintézet igazgatóhelyettese, míg Borisz Scserbina (Skarsgard) a Minisztertanács elnökhelyettese. A kettejük kapcsolata és jellemfejlődése hangsúlyosan jelenik meg a filmben, két merőben eltérő figura, akik alkalmazkodnak egymáshoz, és megtanulják értékelni a másikat. A harmadik fontos szereplő Ulana Homjuk (Emily Watson), aki egy fiktív karakter, és akinek figurája a szovjet tudósok és nők előtti tisztelgés céljából lett megalkotva.A Csernobil fájdalmas és szívbemarkoló mestermű, olyan, ami a nézése közben teljesen magába szippant, és utána sem enged. Görbe tükör a letűnt szocialista világnak és a még fennálló elnyomó rendszereknek, csendes tisztelgés az ukrán és fehérorosz népnek, valamint annak a 600 ezer embernek, aki életével fizetett azért, hogy milliók tovább élhessenek. Ha nem mozogsz otthonosan az atomfizika világában, annyi baj legyen, az öt részt úgy ellátták tudományos magyarázatokkal, hogy még a tudományban teljesen járatlanok is többé-kevésbé megértsék a történések hátterét.

„A titkaink és a hazugságaink határoznak meg minket. Amikor feltűnik az igazság, akkor csak hazudunk és hazudunk, amíg már nem is emlékszünk, hogy van-e ott egyáltalán igazság. Pedig ott van. Minden hazugság, amit elmondunk, adósság az igazság felé, és előbb vagy utóbb ezt az tartozást ki kell fizetni. Így robban fel egy RBMK reaktormag. Hazugságokkal.”

A Csernobil összes része megtalálható a HBO GO kínálatában.