Guillaume Canet nyolc évvel az Apró kis hazugságok után újra „elővette” a már ismert baráti társaságot (aminek tagja többek között Marion Cotillard és Francois Cluzet), hogy bemutassa: az egyes életekkel járó bonyodalmak nem szűntek meg, viszont átalakultak.

Az Együtt megyünk ezt az átalakulást mutatja be. A franciák a bonyolult emberi kapcsolatok és érzések bemutatásának nagymesterei, aminek ez a film tökéletes példája. Nem harsány, nem rohan és nem akar általánosító igazságokat szájbarágósan tálalni, hanem lassan kibontakozó konfliktusok, titkok és elfojtott érzelmek kerülnek terítékre, tökéletesen bemutatva azt, hogy az élet nem fekete-fehér.

Nyolc évvel legjobb közös barátjuk, Ludo (Jean Dujardin) halála után láthatóan a társaság minden tagja elengedte a hibátlanságra törekvést. Többen belekeseredtek jelenlegi helyzetükbe, így például a második kamaszkorát élő Marie (Marion Cotillard), aki nyolcéves gyerekére szinte ránézni sem bír, netán a taxiban felejti, vagy Vincent (Benoit Magimel), aki nős férfiként beleszeretett legjobb barátjába, Maxbe – ami egyúttal arra is rávilágított, hogy valójában meleg.

Már több éve nem látták egymást, váratlanul mégis megjelennek Maxnél (Francois Cluzet), az idegileg instabil férfinál, aki immár egy válással a háta mögött és a csőd szélére kerülve próbál egyedül megbirkózni lesújtó helyzetével. Barátait évek óta nem látta, akiket emiatt először el is akar küldeni, ám a régi emlékek előtörése miatt mégis meggondolja magát, és úgy határoznak, hogy eltöltenek egymással néhány napot a régi, imádott nyaralójukban úgy, mint „mikor még minden rendben volt”.  A dolgok azonban az évek során gyökeresen megváltoztak – szülők lettek, elváltak, coming out-oltak… ez a néhány együtt töltött nap pedig mindannyiuknak felnyitja a szemét arra, hogy szükségük van segítségre – egészen pontosan egymásra.

A film (kissé közhelyes kifejezéssel élve, ám itt ezt annál különlegesebb módon kivitelezve) egy óriási érzelmi hullámvasút. A maga 135 percével viszonylag hosszú, és nem is pörgős, ám minden pillanatért kár lett volna, ha a kukában végzi. Olyan apró, emberi és szívszorító mozzanatokkal, arcrezdülésekkel és érzésekkel,  történetekkel van tele, amit csak nagyon érzékeny és kiváló színészekkel lehet megvalósítani. Titkos összenézésekből, árulkodó mozdulatokból nem volt hiány, ami fokozta az események kiszámíthatatlanságából fakadó feszültséget. A megható, drámai pillanatok mellett (sőt, néha egyszerre) nagyjából ugyanakkora arányban a felhőtlen nevetés-nevettetés és ironikus élethelyzetek is megjelennek, ezek keserédes keverékéből pedig könnyek és katarzis kerekedett a nézőkben (bennem legalábbis többször is).

Az Együtt megyünk megmutatja azt, hogy az életünket nem tudjuk tökéletes streilizáltságban élni, és hiábavaló törekedni rá. Rengeteg rossz döntés születik és rengeteg lelkiismeretfurdalással, bűntudattal kell megbirkózni – kinek többel, kinek kevesebbel – , de nem tudjuk megúszni, hogy hibázzunk. Ennek a társaságnak minden egyes tagja máshogy küzd meg ezzel a felismeréssel, és nem is állítom, hogy nyugalom, a történet végére minden a helyére kerül (ez nem amerikai film), de valahogy mindenki megoldja, hogy élje tovább az életét.

Ezt a folyamatot pedig nagyon emberi, nagyon őszinte és nagyon szerethető módon tárják elénk.