Mindenki hallott már videojáték adaptációkról, ám sokkal kevésbé tárgyalt téma a társasjáték-feldolgozások topikja. És joggal! Ugyanis felvetődhet bennünk a kérdés: ki a fenének jutna eszébe ilyen hülyeség? Márpedig eszébe jutott, és nem is kevés embernek! Járjuk tehát körül, milyen szörnyetegeket teremt Hollywood, amikor tényleg minden eladható dologból pénzt akar csinálni.

Amíg világ a világ lesznek videojáték adaptációk, és mindegyik rosszul sikerült (azaz körülbelül az összes) után feltesz magának a néző egy kérdést: vajon filmen miért nem működött az, amit játékban odaadásig szeretek? Ez rengeteg okra visszavezethető, de a legfontosabb, hogy személyesen nem tud rezonálni a legtöbb emberrel – és ez pedig abból ered, hogy a népszerű videojátékoknál nem a történetmesélés az első, még hogyha néhányan azt is gondolják; jóval inkább a játék maga, hisz addig egy fogyasztót sem érdekel a története valaminek, amíg nem tudja átélni a játszás élvezetét. És ezt pedig egy film sem fogja tudni visszaadni.

Hasonló a helyzet a társasjátékoknál is, azonban ez nem rettentett vissza pár filmkészítőt, akik úgy gondolták, egy brand neve elég lesz ahhoz, hogy a filmjük kasszasiker legyen. Na de tényleg elég volt vajon ennyi?

Dungeons and Dragons – Sárkányok háborúja (2000)

Ha másból nem is, de a Stranger Things-ből már hallhatott mindenki erről a kultikus játékról, ami még ma is nagy rajongótábornak örvend. A társasjáték lényege tulajdonképpen annyiból áll, hogy az egyik játékos kitalál egy veszélyt, legyen az egy sereg, egy szörnyeteg vagy egy csapdákkal teli kazamata, amit a többi játékosnak közös erővel le győzniük. A játékosok nagyrészt szabad kezet kapnak mindkét félen, így csak a fantáziájuk ad annak határt, milyen érdekes is lesz a játék maga.

A játék maga az úgynevezett „high-fantasy” zsánerben helyezkedik el, tehát az összes fantasy-műből elképzelhető elemek szerepelnek a D&D univerzumában. Ez tehát, ha nem is valami egyedi, de szilárd alapot adna egy filmnek, tehát hogy közelíti meg azt az első élőszereplős adaptáció?

Rendkívül meglepően a válasz a sehogy. Szemmel láthatóan sejtelmük sincs a filmkészítőknek a D&D-ről, annak világáról vagy hogy tulajdonképpen miért is szeretik az emberek ezt az egészet. Vannak benne sárkányok, gonosz varázslók és még egy kazamata is, mi a fene kéne még ezeknek a rajongóknak?! A film egy rendkívül általános alaptörténetet tár elénk, amivel nekem még bajom sem lenne, ha az legalább nézhető lenne. De ez nem az. Sőt! Tegyük félre azt a tényt, hogy Joel Schumacher Batman-filmjeihez hasonlóan (Mindörökké Batman, Batman és Robin) ez az adaptáció is az arcába nevet a rajongóinak, ugyanis egy rendkívül gyerekes és bugyuta alkotást rak le eléjük, amit még viccből se lehetne komolyan venni. Nesze, itt van az adaptációd! Aztán menj vissza a taktikai társasjátékodhoz, te négyéves, és hagyd hogy a fölnőttek valami rendes filmet nézzenek!

De bármennyire is bántó ez az idősebb rajongóknak, érhető döntés volt a stúdió részéről a gyerekekhez címezni a filmet, ugyanis valahol mélyen érezték, hogy a D&D neve nem elég arra, hogy a film jól teljesítsen. És még ennek ellenére se tette, a film kolosszális bukás lett. De az ostoba alaphangulatánál jóval többet tartogat számunkra a Dungeons and Dragons, ugyanis a 35 millió dollár, ami a film költségvetése volt, valahol félúton eltűnhetett, ugyanis hihetetlenül olcsón kinéző kosztümökkel és díszletekkel teli otrombaságot kapunk, mint látványvilág (valahol érezhetően Jim Henson Fantasztikus labirintus és A sötét kristály c. filmjeinek látványát próbálja a film megfogni, csak 0 próbálkozással). Adjuk ehhez hozzá a rendkívül elavult CGI-t, a legfájdalmasabb filmkliséket, az értelmetlen történetet, és a borzalmas színészi játékot (amik között szerepel Jeremy Irons messze legrosszabb alakítása is), és máris megkapjuk a Dungeons and Dragonst.

Battleship – Csatahajók (2012)

Erről a filmről szerencsére semmilyen más közegben nem kéne beszélnem, most mégis meg kell tennem. Ugyanis meglehetősen erőltetett módon, de ez a film a népszerű Torpedó játék adaptációja. Na de mi is az, amiben megegyezik a névadó játékával? Hát nem sokban, azt le kell szögezni már most. A Földet idegen invázió fenyegeti, akik űrhajói teljesen értelmetlenül rendkívül logikusan leszállnak a bolygó adott pontjaira, többek között egy tengerre is. Egy kisebb emberi csatahajó feladata, hogy eliminálja a tengeri veszélyt, ami nemsokára kiderül, hogy az egész idegenlégió anyahajója – így lényegesebben megnő a csata tétje.

Tehát kettő hajó egymásra lő, néha nem találnak, így tehát meg is van a torpedó alapja, ez azonban aligha tartana 2 óra 11 percig. Így tehát a film Michael Bay-t meghazudtoló módon két részre oszlik: a hosszú és értelmetlen „drámai” jelenetekre, amik elvileg a karaktereket építik, valamint a még hosszabb és még értelmetlenebb CGI-szörnyeteg csatajelenetekre. A nagyközönséget se győzte meg ez a klisékkel tömött, b-kategóriás akciófilm (ami mellesleg Rihanna első filmszerepét is tartalmazza), a film megbukott a kasszáknál.

Clue – Nyom (1985)

Ha már kezdett az olvasó félni, hogy egyáltalán nem lesz a listán nézhető film, akkor most örülhet, ugyanis a Clue filmadaptációja, bármennyire is ostobán hangzik az összes többi feldolgozni kívánt társasjátékkal együtt, egy teljesen nézhető film. A Clue (ami manapság inkább mint Cluedo ismert) egy rendkívül egyszerű alapkoncepción alapul: egy estén a házigazdát a 6 vendég közül valaki rejtélyesen meggyilkolja. A játékos feladata, hogy kitalálja: ki és hogyan végezte ki az áldozatot. Ez az ötlet filmre adaptálva elvesztené minden értéket, ugyanis nem lenne más, mint egy közönséges Agatha Christie-lenyomatú „whodunnit” detektívtörténet. A filmkészítők ezzel tisztába voltak, és az alapötletből inkább egy stílusparódiát hoztak ki. És míg ezekből is van már tömkelegével, a Clue nem annyira a stíluseszközök kiparodizálásával, mint inkább az egész alaphangulat feldobására koncentrál különböző viccekkel és humoros fordulatokkal, míg azonban mélyen meg tud maradni egy rendes detektívtörténetnek.

Ezt a filmet egyértelműen a humora hordozza a hátán, pont emiatt nem ajánlott mindenkinek. A sokszor vaskos, sértő viccek mellett rengeteg slapstick és abszurd jelenettel van a film ellátva, így egy érdekes káoszt alkotva végeredményül. Emellett érdemes még felhozni a remek (és ezt most nem ironikusan!) színészgárdát, ami többek között Christopher Lloyd-ot (Vissza a jövőbe) és Michael McKean-t (Better Call Saul) is magába foglalja.
A Clue érdekessége, hogy 3 különböző végjátékot forgattak le hozzá, amik közül véletlenszerűen küldtek egyet-egyet a moziknak. Így tulajdonképpen ha többször megnézted volna a filmet, különböző befejezéseket is láthattál volna; ebből azonban végül nem lett semmi, lévén hogy – mily meglepő – ez a film is rosszul teljesített a mozikban. Ennek ellenére a mai napig nagy kultusza van a Clue-nak, révén hogy egy ostoba ötletből egy olyan filmet sikerült kihoznia az alkotóknak, ami még ma is rendkívül frissnek hat a vígjátékok és krimi-paródiák körében.

Most így a cikk végére érve joggal felmerülhet a kérdés az olvasóban – mindössze ez a 3 társasjátékadaptáció létezik a világon? És erre a válasz egyértelműen nem. Ugyanis a producereket e feldolgozások folyamatos egymás utáni bukása sosem rettenti vissza, a mai napig kutakodnak egy név után, ami beváltja majd ígéreteiket, és egy aktuális kasszasiker mozifilmet hoz el a mozikba. Addig is azonban a sikertelen próbálkozások örökre velünk maradnak – és ezt innentől döntse el mindenki vajon jó hír-e valójában.