Folytassuk hát kalandozásunkat, az önkifejező alkotások világában, és vegyünk alapul egy olyan rendezőt, aki nem éppen a visszafogottságáról híres, Lars von Trier-t. A dán fenegyereknek is becézett férfiról kijelenthetjük, hogy világ életében olyan történeteket valósított meg, amik egyáltalán nem megszokottak, sőt a legtöbbjük tabunak számított. Karrierjének elején így visszatekintve visszafogottabb filmeket készített, holott azok sem voltak éppenséggel a szó hagyományos értelmében szórakoztatónak nevezhetők.

Az Európa a noirok előtti tiszteletadás mellett súlyos háborús sebek felszakításával járó nehézségeket boncolgatja, míg a Hullámtörés során a szerelem által okozott pokoli bugyrokba enged betekintést. Ha felmerül Trier neve valahol, akkor elengedhetetlen a dán dogma mozgalom megemlítése, ami 1995-ben indult. A mozi hagyományos értékeit megőrizni kívánó indíttatás azonban nem volt nagy befolyással a rendező életművére, egy alkotás kivételével, ami az Idióták volt. A 2000-es évek második felében viszont megtört valami. Kényszerképzetesnek, valamint depresszióra hajlamosnak vallotta saját magát. Az alkohol, valamint a drogproblémák csak fokozták az amúgy sem gyenge kedélyeket. Súlyos letargikus hullámok lettek úrrá rajta, amiket három filmben fel is próbált dolgozni, különféle aspektusokból nézve. Alapjaiban párkapcsolati nehézségeket felvonultató Antikrisztus a végére a női nemet kérdőjelezi meg az állatiasság szemszögéből. A Melankóliá-val a világvége eljövetelét sürgeti, azzal az önös érdekkel, hogy ha neki rossz, akkor mindenkinek az legyen. A trilógia záródarabjában a kényszeredett örömszerzésnek állít szobrot a Nimfomániás képében. Ezekkel párhuzamosan is voltak botrányok bőségesen. A hírhedt ,,Náci vagyok” nyilatkozata, a persona non grata-va titulálása pedig végleg betettek neki, annyira, hogy évekig nem nagyon lehetett felőle hallani.

2018-ban pedig bemutatásra került A ház, amit Jack épített, aminek a megnézése után azt kell mondanom, hogy Trier abba is hagyhatná a filmezést. (Mondjuk ezt ő maga is nyilatkozta) Hattyúdalnak is felfogható az egész. A korábbi filmjeire való utalás mellett, összegezi a korábban látottakat, és az alkotási vágy témakörével ruházza fel, mindezt egy sorozatgyilkos életén keresztül. A történet öt gyilkosságon keresztül szemlélteti a címszereplő Jack éveit, valamint életfilozófiáját. Hosszú monológokon keresztül taglalja az életről, a személyiségéről, és ami a legfontosabb a művészetről alkotott nézeteit. Pontosabban Trier gondolkodásmódját láthatjuk, annak ellenére, hogy ő maga nem sorozatgyilkos. (legalábbis reméljük.) Teljes mértékben átjön Jack magas fokú műveltsége, az élet bármelyik területén. Képes elmerengeni a borkészítés legjelentéktelenebbnek tűnő, de annál fontosabb mozzanatán, vagy akár finoman érzékeltetni a pszichopata énjét egy utcalámpás hasonlat által.  Mindazonáltal soha nem felejti el a lényeget, a gyilkosságokon keresztüli művészet bemutatását. Mert szerinte igenis az. Valami megfoghatatlan, isteni sugallat általi dolog, aminek a megértéséhez az embereknek le kell vetniük az erkölcsi gátjaikat, és a bennük lévő állatot kiszabadítani.

Brutalitás szempontjából eléggé megterhelő darabról beszélünk. Cannes-ban a premierkor a nézők fele ki is jött a vetítéskor, annyira nem bírták elviselni a vásznon látottakat. Teljesen meg lehet őket érinteni, edzett nézőt kíván ez a sorozatgyilkos portré, ami nem a szokásos sablonokat nyújtja. Főszereplőnk ugyanis egy tisztaság, valamit rendmániás személy, illetve a rendező betegségei nála is visszaköszönnek, ami szintén meta jelleggel szolgál.  A komor és komoly témája ellenére néhol a fekete humor igencsak felüti fejét. (Kocsivontatás talán még sosem volt ennyire vicces) Ám ezek a jelenetek nem zökkentik ki a nézőt, talán még el is szégyellik magukat, hogy miként tudnak nevetni egy a minden ízében embertelen képsoron. A ház, amit Jack épített a korábban megemlített jellemzők ellenére egyfajta gyónásként is felfogható. A dán mesterember ebben vezekel eleget. A magánéletére is tesz egy-pár elrejtett megjegyzést, az évekkel korábbi harmadik birodalmi megjegyzéseit is cáfolja, és a hallgatóság bocsánatát kéri, miközben naturalista képekkel szolgál nekik. Ugyanakkor meg is vádolja őket, azzal, hogy cserbenhagyják a bajban lévő társaikat, akik valamitől szenvednek. (A saját, korábbi kirekesztése alapján gondolja ezt) Ahogy a filmben is elhangzik, soha senki nem akar segíteni, és talán ez valóban így is van.

Quentin Tarantino kilencedik alkotását igencsak nagy várakozás előzte meg. Természetesen minden filmrajongó számára piros betűs ünnepnap, amikor új filmje érkezik a mozikba, mindezt pedig a korábbi műveinek minősége és népes rajongótábora miatt lehetséges. Eddigi életműve a bizonyíték arra, hogy a gyerekkorában látott gyakori mozilátogatások voltak a legnagyobb hatással rá. A Volt egyszer egy… Hollywood-ban pedig el is kalauzolja a nézőt, abba a korba, aminek tulajdonképpen mindent köszönhet. 1969-ben járunk, Hollywood aranykorszakában, amikor egy munkanélküli színész próbál még a hírneve peremén valamibe kapaszkodni az áhított sikerért, kaszkadőre és barátja segítségével.

A története szempontjából különféle események sorozatáról beszélhetünk a filmnek, amik az elején még szétágaznak, később pedig tökéletesen illeszkednek egymásba. Szemügyre vehetünk egy western sorozat forgatás kulisszáit, körmünket rágva figyelhetjük a Manson család rejtekhelyén lévő párbeszédeket, vagy akár áhítattal nézhetjük Sharon Tate-t, ahogy egy moziban ülve saját magát nézi. Igen, nem véletlen használtam valós személyek neveit. Az egész cselekmény ugyanis bele van ágyazva a hatvanas évek történéseibe. Mindössze egy, a filmvégi csavar kivételével minden hiteles, amihez hozzájárul az is, hogy rövid cameok erejéig láthatjuk a kor nagy sztárjait. Viszont egyáltalán nem rajtuk van a lényeg, hanem a két főszereplőn, valamint a hangulaton. Előbbin két egymással tulajdonságokban szöges ellentétben álló emberről beszélünk, akik még így is kiváló párost alkotnak.  Utóbbi eléréséhez minden adva van. Fülbemászó zenék, jelmezek, hajak, illetve a korábban már látott Tarantino stílusjegyek. Mégis, ezek ellenére, azt kell mondanom, hogy a Volt egyszer egy… Hollywood már nem annyira harsány, mint a rendező korábbi munkái. Sokkal inkább nyugodtabb, és ez nagyon is jól áll neki. Nem hangzott el korábban, de ezúttal is egy szórakoztató QT darabaról beszélünk, annak ellenére, hogy olyan téma is előkerül, ami a valóságban egy tragédia volt. Ennek az átírása ellenére mégis egyfajta szomorú nosztalgia lengi át. Olyan fajta, ami azokat a nagybetűs mesélőket idézi meg, akiknek már a csillaga régen leáldozott. Ebben az esetben Tarantino maga a mesélő, mi pedig az ágy sarkában ülünk és hallgatjuk, amint történeteket mond el az álomgyár véres, vicces, fordulatos, ugyanakkor tragikus lapjairól.

Összegzésképp, mit is lehetne mondani? Regényt lehetne írni arról, hogy a mai filmes trendek miben változtathatják meg olyan mértékben a mozit, ami nem feltétlen a helyes irány. Félreértés ne essék, a korábban említettek nem azt mondják, hogy az a helyes út, amit ők képviselnek. Csak segíteni akarnak abban, hogy másképp, pontosabban mást is nézzünk. Érdemes elgondolkodni azon, hogy van-e igazság abban, amit mondanak.