James Gray rendező a 2016-os Z: Az elveszett város után újra az ismeretlen kutatásáról mesél, ezúttal Dél-Amerika elveszett civilizációi helyett a földön kívüli intelligencia keresése és a világűr felderítése szolgáltatja a témát. Sajnos azonban kérdéses, mennyire tud Gray ebben a közegben érvényes, egyedi mondanivalót megfogalmazni.

A történet főhőse Roy McBride űrhajós, aki eltűnt apja felkutatására indul a Neptunuszhoz. A küldetés célja apja megtalálásán kívül az is, hogy sikerüljön megfejteni egy titokzatos, a Földet fenyegető jelenség okát is.

A film képi világára nem lehet panasz, remekül kihasználja a különböző űrbéli tájak és űrállomások bemutatásában rejlő lehetőségeket. Ez kétségkívül jelentős teljesítmény a filmkészítők részéről, azonban olyan filmek után mint a Gravitáció, a Csillagok között, a Mentőexpedíció vagy Az első ember ez önmagában már nem olyan különleges, mint 10-15 éve lett volna. Inkább azt lehet mondani, hogy Gray ügyesen kihasználta a történet környezetében rejlő adottságokat, mint hogy valami fantasztikusan egyedi látványvilágú, igazán különleges filmet alkotott volna.

A szándék viszont mindenképp érződik Gray részéről, hogy valami igazán különlegeset adjon nézőjének. Erre idő mindenképpen van, a cselekmény komótosan folydogál, McBride belső vívódásait és a világűr bemutatását csak ritkán szakítja meg egy-egy akciódúsabb jelenet. Ezek a jelenetek azonban sajnos többnyire unalmasak és tét nélküliek. Tény, hogy nem sokszor láttam filmben (sem) holdjáróval végrehajtott üldözést, de az újdonság varázsán kívül semmi igazán figyelemre méltó nem volt a jelenetben. Nagyjából ilyen a film többi része is, csak még az újdonság varázsa sem sokszor van meg.

McBride sok érdekes gondolatot felvet, de ezek többnyire csak mély kérdések maradnak, amikre nem jön válasz. Brad Pitt remekül játssza a vívódó űrhajós karakterét, de sajnos ő sem tudja azt érdekessé tenni, így végül Roy McBride sokkal inkább érződik egy, a film kedvéért kitalált problémahalmaznak, mint egy jól kitalált, alaposan megírt és átgondolt karakternek. Sok a dilemma, kevés a valódi mélység. A film végén valamiféle választ ugyan kapunk az élet nagy kérdéseire az Ad Astrától, de ez a válasz a legjobb esetben is elcsépeltnek nevezhető, tartalmas és elgondolkodtató helyett.

Sajnos a film mostohán bánik a tudományossággal is. Az intelligens földön kívüli élet példájához például szinte semmilyen felvetéssel nem járul hozzá, sőt alig foglalkozik vele. A másik fontos sci-fi szálat is nagyon hanyagul zárja le, és az alkotás végkicsengése is abba az irányba mutat, hogy a tudományos kutatás szükségessége kérdőjeleződik meg (elég giccsbe hajló módon ráadásul), ami a tudományos fantasztikumhoz az én szememben egyszerűen méltatlan.

Ennek ellenére azt mondom, a képi világa és Pitt játéka miatt érdemes egyszer megtekinteni az Ad Astrát. Akiknek nincsenek túlzó elvárásai, és könnyen át tudják adni magukat egy lassú sodrású filmnek, azok egy jó élménnyel gazdagodhatnak. Viszont alighanem sokáig ők sem fognak emlékezni rá.