Joker a képregényvilág egyik legikonikusabb gonosza. Külsőjében, jellemében mind egyedinek, kiszámíthatatlannak és legfőképp őrültnek tekinthető. Figurája a sokszínűsége által rengeteg féle feldolgozást kapott, amik egymástól igencsak különböztek. Elég Romero nevetséges bohócára gondolni, Nicholson gengszterére vagy Heath Ledger anarchistájára, amint végig pörgetjük a különféle verziókat, akkor jövünk rá, hogy mennyire igaz a korábbi állítás.

Ez pedig azzal is jár, hogy más-más eredettörténetet is kapott, pontosabban az évtizedek alatt rengeteg történet inspirációjaként szolgált az őrület koronázatlan hercege. Alan Moore 1988-ban vette kezelésbe ezt a figurát, és nyugodt szívvel kijelenthetjük, hogy ennél a zord hozzáállásnál jobb nem is történhetett volna. Viszont nézzük meg előbb, miről is szól, a Gyilkos tréfa című negyvennyolc oldalas képregénytörténetet.

Batman felkeresi ősellenségét a börtönben, hogy beszéljen vele, egy olyan dologról, ami mindkettőjüket érinti. Az egymáshoz való viszonyukról és annak a jövőjéről akar vele tárgyalni. Azonban erre nem kerül sor, mivel nemezise ismét megszökött a cellájából, és elrabolta James Gordon-t, azzal a céllal, hogy bebizonyítsa, hogy az őrület mindenki számára megtapasztalható.

Mint, ahogy már korábban említettem ez a sötét tónus, kicsit sem áll messze Moore-tól. Már a Watchmen esetén hozzá szokhattunk ahhoz, hogy szereti kiforgatni a már meg szokott szerepükből a figuráit és tenni őket olyan helyzetekbe, ami kapcsán teljesen új megvilágításba kerülnek. Jelenlegi alanyunk esetén a megőrülés témakört tűzte ki maga elé. Ezzel kapcsolatban akart a szerző valami tanulságot elmondani. Hogy szerinte ez miképp sikerült, arról majd később. Minden esetre ez volt az a képregény, ami hosszú évek után ismét egy sötét hangulatú atmoszférát tudott teremteni, miközben felmutatta azt a vékony vonalat, ami Batman és Joker között nagy valószínűséggel már a kezdetek kezdete óta ott van. Mindössze eddig nem vettük észre, vagy pedig senki nem merte nyíltan megfogalmazni. Ezt a vonalat pedig megkaphatjuk, mindössze annyit kell tennünk, hogy feltesszük magunknak a kérdést: ki is valójában az őrült? Az egész megőrülés témához Moore még hozzátette Joker eredettörténetét is. Korábban eléggé rejtélyes volt a figura múltja. Senki nem tudta, hogy mitől válhatott egy feltehetően normális ember egy pszichopatává, aki festi a haját és kisminkeli az arcát. Ebben a történetben kapunk erre a kérdésre egy választ, ami kapcsán egy valóban tragikus alakot láthatunk. Ennek fejében pedig valamennyire igazat kell adnunk annak a kijelentésnek, ami többször elhangzik a szövegbuborékokban, miszerint elég egy rossz nap a megőrülésre. A képregény végén pedig elhangzik egy vicc, ami kicsit sem vicces és megkoronázza az egész őrületet azzal, hogy véglegesen elmossa azt a határt, amit korábban gondoltunk a jóról és a rosszról.

A megvalósítás terén is elképesztően jó darabról beszélünk. Brian Bolland rajzai nagyon jól megkomponált képeket szolgáltatnak az olvasóknak. A háttértől elkezdve a legapróbb részletekig minden előre ki van találva és ki is van dolgozva. A szereplők ábrázolása esetén az alapoknál maradt a rajzoló, de mégis eredetiséget is bele tudott csempészni. Olyan képsorokat olvashatunk, amelyekben Joker elkomolyodik, vagy pedig Batman nevet. Nem a megszokott sablonokkal teli füzetet szorongatunk a kezünkben, hanem valami sokkal többet annál. Ehhez még hozzápárosul a folytonos szimbólumhasználata a képregénynek. A víz, azon belül az eső, illetve a tócsa megjelenése mind a tudathasadás megtestesülését sugallja. Meg kell említenünk még John Higgins színezését is. Ebben a formában a kiadást maga a téboly járja át. Vad színek, a vonalakon túlmenő színezések által pedig olyan az egész, mintha egy nem épp józaneszű ember agyában járkálnánk. 2008-ban Bolland viszont újra színezett mindent méghozzá Moore eredeti elképzelései szerint. Ebben az esetben sokkal letisztultabb összképet kapunk a képek tekintetében, de ugyanannyira picit talán laposabbat is. Viszont ez még nem von le semmit a műnek az értékeiből.

Maga az író, viszont nem volt megelégedve az alkotásával, mivel úgy gondolta, hogy ez a sztori egész egyszerűen nem egyetemes, nem szól mindenkihez. Nehezen tudta elképzelni, hogy az emberek olyan a mentális problémával küzdenének, amik eredményeképp kizárólag denevérbe öltözött igazságosztók lehetnének, vagy pedig fekete humorú gyilkosok. Ennek ellenére elképesztő nagy siker volt a füzet szakmai és közönségi részről egyaránt.

2016-ban rajzfilm formában adaptálták a képregényt, annyi különbséggel, hogy plusz történetszálat is írtak hozzá. Ha valami nem hiányzott, akkor az ez. Mindent úgy kellett volna hagyni, ahogy eredetiben meg volt írva. A képregény rövidsége azonban nem eredményezett volna egy egész estét filmet, ezért volt szükség a kibővítésére. Természetesen a történéseket próbáltak úgy alakítani, hogy legyen értelme, de sokkal inkább volt izzadságszagú jellege, mint valóban szükséges lépésű fontossága.

Zárásként annyit lehetne mondani, hogy a Gyilkos tréfa egy nagyon jól elkészített mű, aminek szerzőjének véleményével ellentétben igenis van tartalma. Olyasmiről mesél, ami bárkit érinthet. Akkor is, amikor azt hisszük, hogy velünk ez egyáltalán nem történhet meg. Pedig igen. A mai világban pedig egyre nagyobb az esély rá. Az őrületre.