Vince Gilligan szemmel láthatólag bele van szerelmesedve a Breaking Bad sorozat univerzumába, ezt bizonyítja az új spin-off film és a Better Call Saul megalkotása is. De míg az utóbbi erősen meg tud állni a saját lábán néhány visszakacsintáson kívül, addig az El Camino bemutatja, hogy igenis van egy határ, amit nem kéne már tovább  feszegetni. A film pont az lett amitől én és sokan mások nem féltünk: egy remekül befejezett sorozat felesleges elnyújtása.

Nehéz lenne erről a filmről úgy beszélni, hogy nem spoilerezem el közben a teljes Breaking Bad sorozatot, tehát aki még nem látta az utóbbit, annak erősen ajánlom hogy zárkózzon be egy szobába 3 napra és addig kis se jöjjön míg végig nem nézte a Netflixen mind az öt évadot. A Breaking Bad erőssége, hogy bármennyire is hosszú, mindig van egy cél, ami felé a sorozat folyamatosan építkezik. Alig van benne jelenet amit az ember feleslegesnek érezne. Minden történés egy darabot rak az előzőre, aminek a tetőpontján a sorozat konklúziója, azaz Walter White halála található. Ez a végkifejlet azonban nem tartalmazza a másik főszereplő, Jesse Pinkman sorsának kimenetelét, ezért joggal vetődhet fel a kérdés a nézőknél, hogy vajon Jesse élete megoldódik-e majd a neonáci fogvatartói elől való sikeres elszökése után.

Ez egy olyan kérdés ami elgondolkodtatja a nézőket és rákényszeríti őket, hogy egy saját konklúziót találjanak ki a karakterhez. És ezzel semmi gond sincsen, ugyanis egyáltalán nem szükséges tudnunk a Breaking Bad történetéhez azt is, hogyan végezte Jesse Pinkman; ám Vince Gilligan, a sorozat atyja máshogy vélekedett. Ezért bíztam is benne, hogy van valami magvas gondolata Jesse kapcsán, amit sosem tudott a sorozatban elmondani és ezért nyomós ok vezérelte őt a folytatás megalkotásában. És míg lehet hogy ez a szándék benne volt Gilligan-ban, az elkészült film sajnos semmi mással nem több mint egy kibővített Breaking Bad epilógus.

A film története két síkon fut, egyrészt nyomon követjük Jesse-t, amint éppen próbál elmenekülni Albuquerque-ből, ahol mindenki őt keresi; valamint látjuk a múltbeli sorsának néhány elmondatlan pillanatát is, amik mind fontos szerepet kapnak a jelenlegi cselekedeteinek megformálásában. Ez néhol arra szolgál, hogy betekinthessünk Jesse meggyötört lelkébe, azonban a legtöbbször csak a feleslegesen hosszúra elnyújtott történethez ad hozzá elemeket, amik próbálják előrehajtani a cselekményt. És bevallom, ez egy jól megírt történet volt, méltó arra hogy egy jó epizódja legyen a Breaking Badnek, azonban arra semmiképp, hogy egy film készüljön belőle.

És ez nem konkrétan a cselekmény levezetésében zajlik, ugyanis a sorozathoz hasonlóan az El Camino is remekül tud feszültséget teremteni (és azt a robbanásig feszíteni), valamint itt is érezhetően egy pont felé halad folyamatosan a történet. Szintén a Breaking Bad-hez mérten itt is nagyon jól ki van mérve mikor van szüksége a sorozatnak ahhoz hogy lassan építkezzen valami felé, és mikor gyorsítsa be az eseményeket egy akciójelenettel. A problémák ott kezdenek el azonban feltűnni, amikor elgondolkodik az ember azon vajon mit is akart a film mondani. Itt botlik meg ugyanis a legjelentősebben az El Camino. Az El Camino fő célja hogy Jesse-n keresztül ábrázolja a megtört tehetetlenséget és az abból való felemelkedést, ami egy univerzális és szép gondolat, de Jesse záró jelenete az eredeti sorozatban (amikor hisztérikusan ordítva elhajt egy autóban) konkrétan ezt mutatja be. Míg a sorozat mindezt nagyon finoman ábrázolta, a film ugyanezt húzza ki még két órára. Az El Camino alapvető tanulsága (amit mellesleg az egyik karakter szinte belemond a kamerába) tehát elismételtnek hat, ugyanis kimondja, hogy Pinkman azáltal lehet igazán boldog, ha túl tud lépni a korábbi traumáin, és képes újrakezdeni az életét. Ez viszont Jesse alapvető karakterfejlődése végig a Breaking Bad folyamán, a film ezzel nem sok újat tud elmondani a nézőknek. Amiben inkább többet akar megmutatni az El Camino, az az ehhez vezető út, és a konkrét poszt-traumatikus stressz, amin hősünknek túl kell tennie magát. 

Ezen a holtponton viszont nagyon hamar túljut a főszereplőnk, alig kapunk jeleneteket amik átvezetnék a megtört emberi roncsot az eseményeket teljesen uraló Jesse-vé. A film sokkal inkább a fizikális, mint a lelki akadályokra próbál építeni, és míg ez izgalmasabb végeredményt ad, messze nem kelti azokat a fajta mély gondolatokat, amiket megszoktunk a Breaking Badtől. A film végen tehát egy olyan Jesse áll előttünk, akinek az életének a java még bőven hátravan. A Breaking Bad is ezzel zárul, és bár nem járja olyan alaposan körül ezt a kérdést, ugyanazt a hatást éri el. Így tehát nagyon kevés olyan dolog tárul fel előttünk, amit az El Camino tényleg hozzáadott volna Jesse karakteréhez.

Az El Camino „epizód-jellegét” erősítik a karakterek is. A film szereplői néhány kivétellel mind azok, akiket a sorozatban is ismertünk már, A Jesse életében fontos személyek mind feltűnnek újra, páran közülük csak egy olcsónak tűnő cameo erejéig, néhányan viszont meglepően sok ideig. Todd, a nácik „családjának” fiatal intézője például meglehetősen fontos szerepet kap a filmben  (azonban az eltelt 6 év alatt a színész már kicsit nehezen tudja ugyanazt a hatású karaktert adni). Ő is és a többi karakter is remekül és következetesen van ábrázolva az El Camino-ban, azonban Jesse-hez hasonlóan őket se ismerjük meg mélyebben, csupán egy kibővített képet kapunk a személyiségükről. 

Ennek ellenére a Netflix filmje minden más téren kiemelkedően el van készítve. Aaron Paul olyan tökéletesen illeszkedik be újra a szerepébe, mintha el se telt volna az a 6 év közben; de ugyanez elmondható a többi kisebb-nagyobb visszatérő szereplőkre is. A televíziós büdzsé elhagyásával szemmel láthatólag egy remek film színvonalára tudta hozni Gilligan az El Caminot, a látványvilág, a beállítások és a kamerakezelés mind kiemelkedőek.

Talán a két legnagyobb problémám az El Camino-val hogy egyrészt nem több egy jól megírt epilógusnál – önálló filmként meg se próbál állni a lábán; másrészt a konklúziója elismétli a Breaking Bad egyik tanulságát. Meglepetésemre a filmről alkotott érzéseimet az egyik visszatérő karakter mondta ki pont úgy ahogy én is vélekedek: „I don’t have a larger point, I’m just making a conversation” (Nincsen nagyobb mondanivalóm, csak beszélgetni próbálok). Ez ugyanis remekül leírja a filmet: jól szórakozol és időt töltesz el vele, de egyáltalán nem jutottál mélyebbre a másik fél megértésében.