Az autóversenyek nézése nem kifejezettem a kedvenc időtöltésem. Persze volt, hogy megnéztem pár futamot, de valahogy sosem tudott lekötni. A 2013-as Hajsza a győzelemért viszont maximálisan beszippantott, és egy remek filmélménnyel gazdagodtam általa. Azt hittem nem nagyon lehet azt az értést fokozni, de James Mangoldnak sikerült.

1966-ban járunk a 24 órás Le Mans-i verseny megrendezésekkor. Az autótervezőt Carroll Shelby-t ,és a versenyzőt Ken Miles-t követjük végig, ahogy próbálnak eleget tenni főnökeik kérésének, miszerint a régi, nagy riválist a Ferrari céget kell legyőzniük a Ford Motor Company színeiben.

A történet röviden ennyi. Aki nem ismeri a sztorit, annak a film az elkövetkezendő két és fél órában elég nagy meglepetést tud okozni, aki azonban tisztában van események alakulásával, annak sem kell félnie. A film ugyanis annyira hangulatosan, és profin van elkészítve, hogy nem lehet fancsali képpel végignézni. Mindig történik valami izgalmas, valami vicces vagy drámai, ami kapcsán nem lehet nem élvezni a látottakat. A zenékkel, a hangulatos montázsokkal olyan atmoszférát sikerült teremteni, ami egyrészt jól elhelyezi a nézőt a korszakban, másrészt a korábban említett hangulatot erősíti. Viszont ezek csak másodlagos tényezők.

Miért ül be az ember egy ilyen filmre? A versenyjelenetek miatt és hát, nyomdafestéket tűrően kell mondanom, szóval röviden, fantasztikusak lettek. Konkrétan az az érzése az embernek, mintha ő is ott ülne, a kormány mögött, Christian Bale mellett.  Az autóérzet, az aszfalton való manőverezések, a folyton változó időjárási zavarok, egyszerűen kitörölhetetlenek. Az utolsó húsz percben nagyon szorítottam a karfát. Igaz, ehhez hozzá kell tennem, hogy nem ismertem a történetet. Nagyon feszesre vágták az idézőjeles akciókat, de ez minden egyes autóba ülésre egyaránt igaz. A vége pedig igenis elgondolkodtató, elég ha csak annyit írok, hogy egyéni érdek, vagy pedig a közös siker. Aki látta, tudja, melyik részre gondolok.

A két férfi főszereplőnkről is beszéljünk egy kicsit. Ezt a párost öröm volt nézni, mivel mindketten fantasztikus színészek. Matt Damon visszafogott ugyan, de pont ezért erőteljesek azok a részek, amikor a karaktere valami fontos döntést hoz. Bale pedig parádézik, mit mindig, olyan átéléssel adja az enyhén autista, megszállott figurát, hogy öröm volt nézni. Míg Damon sokkal inkább a higgadtságával van jelen a vásznon, addig utóbbi szolgáltatja a legjobb poénokat. A kettejük közti dinamika, pontosabban kémia pedig fantasztikusan működik. Talán a Volt egyszer egy… Hollywood Dicaprio-Pitt párosához tudnám hasonlítani, ha az idei filmválasztékra gondolok. Ennek az egyik csúcspontja egy bizonyos verekedés, ami egyszerre nevetséges, ugyanakkor mégis a maga fura módján szeretetteljes és nagyon esetlen.

Magánéleti szempontból Bale családját ismerjük meg a legjobban. Éppen hogy csak egy kicsit, mégis fontos, mert mind a felesége, mind pedig a fia katalizátorként funkcionálnak az eseményekben. A duó kivételével a többi szereplő egysoros jellemmel bír, de így is megjegyezhetők, emiatt könnyen el lehet őket helyezni a történetben.

Összegezve egy klasszikus mozit láthattunk. Nem akarja megváltani a világot a történetével, ugyanakkor nem lusta ahhoz, hogy egy emberi pillanatokkal teli, és fontos üzenettel bíró mozi legyen. A vége talán kicsit kapkodósra sikerült, illetve szentimentális lett a vége monológgal, de egy ilyen jó film esetén ez bőven megbocsátható.