A semmiből érkezett a Netflixre november közepén Sergio Pablos meséje, a Klaus. A spanyol alkotó neve csak elsőre tűnik ismeretlennek, pedig a múlt évi Apróláb is egy Pablos által írt, azonban ki nem adott könyből készült, valamint a Gru eredeti karaktereiért is ő felelt. (Gruék így néztek ki eredetileg.) Az idei évben azonban egy korábbi műveinél káprázatosabb történetettel lepett meg minket. Sergio ugyanis elmeséli, hogy szerinte hogyan született meg gyerekkorunk egyik hőse, a Mikulás.

Pablos egy eddigiektől merőben eltérő sztorit kreált az öreg szakállas köré. A történet szerint Jesper a Királyi Postásakadémián tengeti mindennapjait, ahova apja juttatta be egyetlen kisfiát, hogy az jó modort tanulhasson. Azonban hamar kiderült, hogy a Főpolgármester csemetéje nem, hogy nem dolgozik, hanem naphosszat lustálkodik, munkáját pedig egyáltalán nem látja el.

Ezért apja büntetésből az északi Smeerensburgba küldi, hogy alapítson ott postahivatalt. Jesper ezért az elhagyatott, belviszálytól hangos településre megy, hogy eleget tegyen apja kérésének, miszerint egy év alatt 6000 levelet kell kézbesítenie. A lakosok azonban nem látják szívesen az újdonsült postást, már csak azért sem, mert a település a fekete hajú Krum és a vörös hajú Ellingboe klánok belviszályától hangos. Itt kell tehát hősünknek egy év alatt hivatalt alapítania.

A történet tehát adott, viszont a megvalósítás és a mese színekkel és élettel való megtöltése nem kis feladat. Azonban a stábnak sikerült olyasmit alkotnia, amire szerény becsléseim szerint évek múlva is emlékezni fogunk. A karakterek elnagyolt megjelenése, és a klánok felnőtt tagjai könnyen Tim Burton szereplőit juttathatják eszünkbe. Viszont a pozitív szereplők bájosak és árad róluk a jókedv, hogy így érjék el a nézőknél azt, hogy a film még sokáig velük maradjon.

Imádtam Jespert, ahogy egy piperkőc úri fiúból, egy felelősségteljes, tettre kész, határozott férfi vált. Alva is egy tanárként végzett, de megtört halárusból újra visszatér eredeti munkájához, hogy különböző csodákra tanítsa a klánok gyermekeit. A hóemberbe répát döfködő kislánytól a frász jött rám, azonban az igazi kedvencem a kis számi (lapp) kislány volt, akinek bár egy szót sem értünk a beszédéből, mégis kiakasztja a cukiságmérőt.

De beszüljünk egy kicsit a megvalósításról, hiszen a rendező valami egészen bámulatos csodát alkotott. Mint ahogy a bevezetőben is említettem a spanyol rendező egyben animátorként is ismert. Ez a Klaus esetében azt jelenti, hogy egy olyan filmet kaptunk, ami nem csak történetében, hanem vizualitásában is megdobogtatja az emberek szívét. Kora huszas korosztályba tartozó olvasóink valószínűleg még emlékeznek az igazi rajzfilmekre, amikor még mindent kézzel rajzoltak meg.

Üdítő látvány volt megtapasztalni újra ezt a csodát, és a bennem lévő gyerek még most is tapsol, hogy a mai, animációsfilmek világában még léteznek olyan művészek, akik ragaszkodnak a klasszikus módszerekhez. A tenger dala óta nem láttam ilyen gyönyörű mesét, ami nem csak a gyerekek, hanem a felnőttek figyelmét is leköti. 

A történet érdekessége, hogy bár Jesper és a Mikulást megjelenítő Klaus útjába is folyton akadályokat sodor az élet, ők mégis túllendülnek rajtuk. A megoldás pedig egy olyan problémát oldd meg, ami idővel hozzájárul ahhoz, hogy például Klaus folyamatosan tudja gyártani a különféle, szebbnél-szebb ajándékokat. De arra is magyarázatot kapunk, hogy a rossz gyerekek miért kapnak szenet a zoknijukba.

A tanulság pedig egy klisésnek érződő, de többszörösen alátámasztott, örök érvényű lecke mindenki számára. Felesleges a másikra ellenségként tekinteni és vermet ásni neki, jókedvvel és türelemmel sokkal jobb lehet a másik és ezáltal a saját életünk is. A rajzfilmet szinkronosan és természetesen feliratosan is eléritek a Netflix műsortárában. Csütörtök este pedig senki se felejtse el kitenni a megtisztított csipőjét az ablakba, vagy a szoba ajtaja elé.