A Luis Bunuelről készült, Salvador Simó rendezte animációs film éppen olyan, mint amilyen a művész élete volt: valóság, álomképek, hallucinációk szédítő egyvelege. Néhol varázslatos, néhol torokszorító, olykor taszító, máskor nagyon emberi – de legfőképpen hamisítatlanul szürreális.

1930 Párizsában járunk, ahol Bunuel neve már ismert sokakat megborzongató világszemléletéről. Első filmje után üres zsebekkel rója Párizs utcáit, mikor Eli Lotar felismeri és megszólítja, hogy felkérje következő projektjére. Bunuel pénz hiányában nemet mond, ám miután barátja, a szintén híres művész Ramón Acín nyer a lottón, 1933-ban belevetik magukat a Föld, kenyér nélkül forgatásába – Las Hurdesba, Extremadura közösség egyik legszegényebb térségébe utaznak, hogy megmutassák a leplezetlen valóságot.

Már ez a felütés izgalmassá teszi a történetet: a szürrealizmus, a valóságtól való elrugaszkodás királya dokumentumfilmet forgat. A Bunuel a teknősök labirintusában a Föld, kenyér nélkül forgatásával párhuzamosan megismerteti velünk Luis belső világát, és megértjük azt a szemléletet, amely műveire, többek között leghíresebb filmjére, a Dalíval közösen írt és forgatott Andalúziai kutyára jellemző. Azt a szemléletet, amelyben óriási szerepet játszottak hallucinációi és álmai, amelyek egész életében gyötörték, és amelyek viszont a művészetében előnyére váltak.

Luis Dalíval és apjával való zűrös és soha fel nem dolgozott kapcsolatába is bepillantást nyerünk, a két szereplőt azonban soha nem mutatja a film – mármint a valóságban nem, mindig csak Luis fejében, álmaiban, hallucinációiban vagy visszaemlékezéseiben látjuk őket. A film hitelesen mutatja be Luist, nem elfogult vele szemben azzal együtt, hogy válaszokat kapunk nehéz természetére; éppen emiatt látjuk emberinek, hogy aztán a következő pillanatban egy teljesen torz, lelketlen és kegyetlen ember képét nyújtsa.

Miközben Luist fokozatosan megismerjük, közeledünk egyre beljebb Las Hurdes nyomorába; a poros útra kifekvő kislánnyal, aki „lefeküdt meghalni”, a helyi iskola tanítványaival, akiknek nagy része árvaházban él, az éhező, fogatlan, csont és bőr lakókkal, akik pár négyzetméternyi, bűzös kunyhóban élnek állataikkal együtt, és akiknek szinte természetes eltemetni a betegségben vagy éhségben elhunyt gyerekeiket. Sőt, még a Halál igen szokatlan fizikai megtestesülésével is találkozunk Las Hurdes piszkos utcáin.

A film talán legnagyobb erénye az archív felvételek használata; a bevágott fekete-fehér jelenetek a Föld, kenyér nélkül eredetijéből meglepő módon nem hatnak elidegenítően az animációs képi környezetben – sokkal inkább hangsúlyossá válik a mondanivaló, és néhol egészen meglepő hasonlóságok is megfigyelhetők az eredeti felvételek és az animált verzió között: így például a helybéli gyerekekről készült felvételek, vagy a kisbaba temetési szertartását végigkövető eredeti -és rajzolt verzió – pedig előbbi 1933-ban, utóbbi pedig 2019-ben készült.

Ugyanakkor láttunk már példát arra, hogy az animáció is alkalmas és jól működő választás lehet a valóság ábrázolására – gondoljunk csak Ari Folman 2008-as dokumentumfilmjére, a Libanoni keringőre. A Bunuel a teknősök birodalmában esetében egyértelműnek tűnik, miért nyúltak az alkotók az animáció eszközéhez: így ugyanis, bármilyen ellentmondásosnak tűnik is, az álmok, képzelet, emlékek és hallucinációk sokkal valósághűbben mutatkoznak, szinte összekeveredve a valósággal – ahogyan maga Luis is megélhette azokat.

A film arra is jó példa, hogy a hatalom hogyan befolyásolja kénye-kedve szerint a történelmet; a Föld, kenyér nélkül 1933-as bemutatóján ugyanis Ramón Acín nevét politikai okokból eltűntették a stáblistáról (közismerten anarchista volt), azonban Luis 1960-ban visszatetette, így azóta producerként szerepel.

A Bunuel a teknősök birodalmában egy nagyon valóságos, nem hétköznapi, elgondolkodtató filmélmény, amely a hitelessége mellett rendkívül érzékeny alkotás; amit pedig csak tovább fokoz a kifejezetten a filmhez írt zene. Nem elég a megható és remekül összerakott történet, Arturo Cardelús filmzenéje esélyt sem ad könnyek nélkül végignézni a filmet.

A filmet az Anilogue Filmfesztiválon láttuk.