A Death Stranding már a megjelenését megelőzően is hatalmas ellentéteket szított. Ritkán van arra példa, hogy nagyobb kritikus oldalak ennyire ne értsenek egyet egy játék megítélésében. A Kojima rajongók imádják, akiket pedig idegesít az önpromózás, a béka segge alá ócsárolják. Egyesek lassan önálló műfajként emlegetik, annyira nehéz megfogalmazni, hogy ki fogja értékelni ezt a játékot, de most megpróbáljuk!

Elképesztő mennyi indulatot és érzelmet tud kiváltani az emberekből egy játék és az azt körülvevő körülmények. Nagyobb játékkritikával foglalkozó oldalak 10-től akár kevesebb, mint 6,5 pontra is értékelték a játékot, a felhasználók között pedig rengetegen (biztos nagyrészt Kojima rajongók is) mesterműnek kiáltják ki, akiknek pedig ez nem tetszik, az utolsó legszarabb játéknak üvöltözik, hogy túlkiabáljanak mindenki mást. – Csak hogy egy példával éljek, Metacriticen úgy 7,2-es a felhasználói értékelése, hogy kicsit több, mint az értékelések 4%-a közepes (5-7-ig), a többi csak pozitív, vagy negatív, míg IMDb-n egy kövér 9,2-es értékelésnek örvendhet a játék. – Mielőtt megpróbáljuk megfejteni ennek a nagy ellentétnek az okát, nézzünk egy rövid háttértörténetet.

Hideo Kojima korunk egyik legismertebb játékkészítője. Elsősorban a Metal Gear széria kapcsán vált világszerte híressé, és egy hatalmas rajongói tábort sikerült magáénak tudnia (nekem Kojima a Death Stranding-ig kimaradt, abból a szempontból örülök ennek, hogy ezáltal nem húzódok se a játék szeretete, se gyűlölete felé). Mindezen azonban a Konami cég alkalmazottjaként dolgozott és amikor véglegesen megromlott közöttük a kapcsolat, már csak a szériát illető jogok miatt is egy új projekten kellett elkezdenie dolgozni. Ezúttal azonban a Kojima Productions képében a saját szabályai szerint játszhatott és elképzeléseinek határt valószínűleg csak a pénz szabhatott, olyan nagy neveket is sikerült beszerveznie mint Mads Mikkelsen – akinek valami zseniális volt az alakítása -, vagy Guillermo del Toro. 2016-ban meg is kaptuk a Death Stranding első trailerét, ami egy olyan hype-ot indított el, amilyenre ritkán van példa a videójátékok világában. Sajnos azonban szinte a megjelenésig nem (és még sok esetben utána sem) volt teljesen egyértelmű, hogy milyen játékkal is lesz dolgunk.

Szóval megjelent a játék, és jött az ellentmondások vihara. Illetve már megjelenés előtt, mivel a ritka esetek egyike volt, amikor a kritikusok normális idővel a megjelenés előtt kaptak sajtópéldányokat és már előre jöttek a viták. Ahogy én elnézem, akik teljesen lepontozták alapvetően nagyon egyetértenek: béna a játék, unalmas, hogy csak sétálsz benne és csomagokat cipelsz, megpróbálták érdekessé tenni azzal, hogy megbotolhatsz, de csak idegesítő lett, stb. és ezen nem segítettek az olyan idióta ?kritikusi? megnyilvánulások, mint a „nem fogsz szórakozni vele, de 10 pont”, ami Mass Effect: Andromeda kategóriájú mémlavinát indított, az utálkodók csak ezt emlegették újra és újra.

De számomra ez a leírás nem egy rossz játékot jelent, sokkal inkább olyan embereket, akik utánanézés nélkül bedőltek a hype-nak és megvettek egy olyan játékot, ami egyébként nem érdekli őket. Én sem veszem meg valamelyik FIFA-t, hogy aztán 0 meg 1 pontozzam valami oldalon azért, mert „csak szaladgálni kell benne és berúgni a labdát a kapuba, a csapatmenedzsment meg felesleges időhúzás”. De akkor ha ennyire nem egyértelmű, hogy milyen a játék, hogy tudhatták volna előre, hogy nekik készült-e, és érdemes-e megvenniük? Na ezen a ponton szerintem tényleg lehettek volna egyértelműbbek a fejlesztők, de ebben szerintem a kritikusoknak is nagy szerepe volt, elvégre megjelenés előtt hetekkel megkapták a játékot és ahelyett, hogy elmondták volna kik akarnak majd vele játszani, jöttek a „nem mindenkinek való” dumával.

Szóval az én meglátásaim: nem hiszem, hogy bárkinek ez kéne, hogy legyen a legelső videójátéka. Valószínűleg amúgy keveseknek lesz. Akik már kicsit több játékkal is játszottak azokon belül pedig azoknak éri meg játszani vele, akik egy játékkal elsősorban a világáért és a történetéért játszanak és csak másodsorban a játékmenetért. Olyanokra gondolok, akik szerették a Mass Effect, vagy Dragon Age szériát, ahol a játékmenet egy-egy rész között is változott és a világ, a karakterek, a történet miatt játszottak, nem pedig azért, mert lövöldözni akartak, vagy tipikus RPG-sen harcolni. – Félre azért ne értsük, döntéseket nem hozhatunk, mint az említettekben. – Akik egy MMORPG-vel (WoW-al például) nem azért játszanak, hogy rank1-ek legyenek és egyre nagyobbak legyenek a számok a monitoron, hanem azért, hogy megismerjék a világát és beleélhessék magukat. Ha persze valaki eddig csak Call of Duty-zott, FIFA-zott, Need for Speed-ezett, a Metal Gear-ekkel is a harcrendszer miatt játszott, szóval a játékmenetet tartotta szem előtt, nem a világot és a történetet, az esélyes, hogy hasra fog esni ezzel.

Kivételek nyilván mindig lesznek, – nem mindenkinek tetszett egyszerre a Mass Effect és a Dragon Age sem, ahogy a KotOR1 és KotOR2 sem, – de szerintem átlagosan megállja a helyét a fenti állítás. Tehát mi az, amit spoilermentesen tudhatunk a világról (próbálok nem említeni semmit, ami trailerben, vagy a játék első 10 percében nincs benne)? Valamennyivel a jövőben apokaliptikus körülmények között élnek az emberek. Bezárkóztak a városaikba, menedékhelyeikre, állomásaikra, ugyanis kimerészkedni a szabadba közel sem életbiztosítás. A levegőben felgyülemlett chiralium megzavarja a rendszereket és megakadályozza a repülést és az általunk eddig ismert és használt kommunikációt, ezáltal elszigetelve egymástól az emberiséget. Az eső is megváltozott és mindennek amihez legelőször hozzáér, felgyorsítja az öregedését (tehát a virág kivirágzik, majd elhervad, de miután már azon kifejtette a hatását, a földbe már szokásos vízként kerül). Ha pedig ez sem lenne elég, az esővel együtt megjelentek a BT-k, alapvetően láthatatlan lények, amik végképp elveszik az emberek kedvét a barangolástól.

A történetet Sam (Norman Reedus) személyében éljük át, akire az a sors jut, hogy a szétszakadás után megpróbálja újra egyesíteni Amerikát. Na ennyiből aztán baromira nem jön le, hogy mennyivel többről van itt szó, de nagyon nem szeretnék spoilerezni. A történet folyamán számos cselekmény annak érdekében történik, hogy lefektesse, illetve bővítse a világ alapjait, tudásunkat róla. Mindezt fantasztikusan meganimált szereplőkkel teszi akiket a játék alatt fokozatosan jobban megismerhetünk. Az élet számos motívumával találkozunk, apasággal/anyasággal, magánnyal, elszigeteltséggel, reménnyel, gyásszal, kötelességgel és még sok mással. A történet elmesélésében nagy szerepe van a játék gyönyörű grafikájának és részletességének, elképesztő, milyen érzelemmel teli karaktereket sikerült megvalósítani benne. A fő történetszálban pedig szerintem egy nagyon kielégítő, túlnyomóan intelligens, érdekes és fordulatokkal teli cselekményt kapunk, persze azért van, amit lehet előre látni. Minden jelenetet pedig zseniális zenei aláfestés kísér, amivel gyakran egy-egy kézbesítés közben a tájat csodálva is találkozunk.

De akkor térjünk is rá a játék legellentmondásosabb elemére, a játékmenetre. A játékban postást játszunk, ahogy gyalog cipeljük a csomagokat, és az élethű szimuláció érdekében néha megbotlunk. Szarkazmus nélkül pedig: valóban általában el kell juttatnunk csomagokat valahonnan, valahova. De ha az én postásom átvergődné magát egy hegyen, hóviharon, láthatatlan lényeken, ráadásul még gyalog is, és még be is köti hozzám a netet, hát egy büdös szavam nem lehetne. A valóságban meg csak le van téve a csomagom az ajtó elé… Szóval miért is jó A pontból B pontba elvinni valamit? Aki játszott RPG-kel, MMORPG-kel, biztos ismeri a szokásos küldetésfajtákat. Beszélj valakivel, ölj meg néhány valamit, „kattints valamire” (és felrobban, vagy valami történik), ölj valamit addig, amíg nem kapsz elég cuccot, amit hozz el (kísérő küldiket most hagyjuk ki, mielőtt kiráz tőlük a hideg). Ezekben a játékokban egy rossz szavunk sincs ezekre a küldetésfajtákra, de mi köze ezeknek a Death Stranding-hez?

Lényegében az, hogy itt is ezeket csináljuk. A beszélj valakivel ugyanaz, csak közben elviszünk egy csomagot. Az ölj meg valamit – na az annyiban változik, hogy megölni ritkán van értelme valakit/valamit, de amikor kiütjük/lelőjük, kvázi ugyanaz történik. Szóval lényegében nem csinálunk annyira nagyon mást. A nagy különbség az, hogy attól függően, hogyan játszunk, nem biztos, hogy találkozunk ezekkel. Átverekedhetjük magunkat, de át is osonhatunk egy területen, és ha valamit el kell onnan hozni, azért se biztos, hogy vért kell ontani. De akinek ez hiányzik, az csinálja, csak nem szép úgy tenni, mintha nem lenne erre lehetőség a játékban. A közlekedéshez (sétához) extra mechanikaként hozzáadták, hogy minél több súlyt cipelünk, annál könnyebben kibillenhetünk az egyensúlyunkból. Ez előfordul, hogy zavaró lehet, de nem ezt a funkciót kell „élvezni” a játékban. Egyébként ahogy előre haladunk számos új eszköz megkönnyíti a közlekedésünket, ami eléggé egyértelmű, hiszen a prológus első perceiben is egy motoron láthatjuk Sam-et. Ehhez asszisztál a multiplayer funkció, ami abból áll, hogy miután egy területet feloldottunk, néhány játékos által elhelyezett tárgy is megjelenik a mi térképünkön, ami sokszor nagyon hasznos tud lenni. Mellesleg a multiplayer is rendes magyarázattal beleilleszkedik a történetbe.

Az egész játék alatt látszik, hogy mindent beletettek, amire csak gondolni tudtak. A sok aprósággal persze nem húzzák az időt a beszélgetések alatt, de nagyon kevés olyan dolog van, amire nem találunk magyarázatot valamilyen formában. Például végigjátszás után találkoztam egy olyan üzenettel, ami csak egyszer futott végig az agyamon, hogy itt miért volt valamilyen egy helyen, amott meg amolyan, de már megszoktam hogy ezekre a hülye apróságaimra nem kapok magyarázatot, de a Death Stranding-ben mégis. Easter egg-ekből nincs hiány, legyenek azok celeb szereplések, vagy egyszerűen utalások más játékokra, néha csak sejthetően, máskor pedig elég egyértelműen. A játék motorját például a Horizon Zero Dawn készítőitől kapták, ezért hologram formában HZD karakterekkel is találkozhatunk. A kedvencem amire magamtól nem hiszem, hogy gondoltam volna, az a karakterünk reakciója, ha a szobájában megpróbálunk ráközelíteni az alsó felére. Nem hiszem, hogy eszembe jutott volna a készítők helyében, hogy lesz olyan játékos, aki megpróbálja és még csináljanak is hozzá valamit.

Lényegében tehát a játékkal kapcsolatban tömérdek hamis információt lehet találni mind a rajongók, mind az utálkozók oldalán. Nem fedi le az igazságot az sem, hogy „séta szimulátor”, de az a furcsa kijelentés is elhangzott kedvelői oldalról, hogy „nem szórakoztató, hanem relaxáló”. Jelen esetben a történet választotta a játékmenetet, és nem fordítva. Ezeknek a fajta játékoknak szokott lenni igazán kidolgozott és megismerhető világa, története, ami a Death Stranding-nek abszolút megvan. Tehát ha valaki nem azért akar játszani vele, mert „postás akar lenni”, hanem mert kíváncsi arra a poszt-apokaliptikus világra és történetekre, amik ebben a játékban találhatóak, szerintem nagy átlagban nagyon is élvezni fogja. És ez nem azt jelenti, hogy a játékmenet rossz lenne, az elemei jól ki vannak dolgozva, de nyilván aki azért vette meg, mert Metal Gear szerűen lövöldözni akart benne, az nem lesz elégedett vele. Jövőre elvileg PC-re is érkezik, de aki egy ültében ki akarja játszani, lehet, hogy szabit kell kivennie, mert nem egy rövid játék.