Talán. Ezzel a szóval ér véget Jay Roach Botrányra keresztelt filmje. És fájó, hogy ez a szó ironikus a végeredményre nézve, de a Botrány maga is egy olyan mozi lett, ami sok szempontból eldönthetetlen. Fajsúlyos témákat tárgyal, de a rendezés stílusa és a forgatókönyv karakterkezelése, valamint cselekménykoncepciója inkább kioltják egymást, aligha tudják érdemben bevonni a nézőt, vagy épp saját színészeiket. Végső soron a téma vaskosabb lesz a filmnél.

Amerikában a Fox News fogalom lett Roger Ailes személyének köszönhetően. Roach alkotása a médiabirodalom vezetőjének bukását és a szexuális zaklatást teszi célkeresztbe. Hogy miért „és” és nem „által”? Ha vannak tényleges erényei a filmnek a választott témán túl, akkor azok közül az egyik, hogy a mechanizmusokat nem patetikus harcként jeleníti meg, kiszáll a jó és rossz ellentétpár fogalmi bűvköréből, dekonstruálja ezeket. A szexuális zaklatás és annak kezelése (nem is kezeli) csupán másodlagos. Elsősorban egy sikermédia gépezetéről, azon keresztül is a hatalmas vállalatok működéséről akar mondani valamit. Kifejezésmódja témareflexív, úgy beszéli el a dolgokat, ahogy azt a média is teszi híradáskor: tárgyilagos marad. 

Eközben látleletet szolgáltat arról, hogy a munkaerőpiac és az intézményvilág érdek- és erkölcsrendszere abszurditásokkal teli. Így – noha társadalmi problémáról van szó – ellehetetlenül az együttes cselekvés a szexuális zaklatás ellen, voltaképpen csak személyes harcként lehet artikulálni – ezáltal szimbolikus értelmet nyer, hogy a három központi karakter bár egy sorsközösséghez tartozik, alig kerülnek interakcióba. Ailes pedig végső soron nem is a nagybetűs vád miatt bukik meg, hanem azért, mert a Fox News tulajdonosi körével megromlott a viszonya – a konklúziónak ez a részlete pedig impliciten kritikája is az ábrázolt abszurd világnak.

Továbbra is a talán jegyében. A Botrány talán játékfilm, talán dokumentarista alkotás, sajnos nem válik erényére, hogy a kettő közti térben stagnál, produktumként nem bír identitással. Előbbihez mérve a cselekményváz nem elég dinamikus, voltaképpen ritmustalan, utóbbihoz képest pedig mérsékelten bánik karaktereivel, emiatt színészeinek sem adódik tér, hogy viszonyt alakítsanak ki a befogadóval. Így hiába a remek casting, a szenvtelenség egész filmen átívelő koncepcióként többet vesz el, mint amennyit ad.  

Charlize Theron és Nicole Kidman valós személyeket testesítenek meg, az ő karaktereik érett, magasabb státuszt betöltő személyek. Ezzel szemben a Margot Robbie által megszemélyesített Kayla Pospisil naiv pályakezdő, ráadásul fiktív – mondhatni rengeteg valós személy összessége, az a fajta „áldozat”/kezdő archetípus, aki még sokkal inkább a fejlődéssel van elfoglalva a különféle büszkeségi, hatalmi, társadalmi témák helyett, megannyi valós élettörténet (közös sors) összességeként van jelen. A film azonban részletszeretőbb annál, minthogy leragadjon pusztán e két nagyobb csoport (státusszal bíró és nem státusszal bíró) helyzetének ütköztetésénél.

Gretchen és Megyn hiába egy kategória, nem egy tőről fakadnak. A szenvtelen ábrázolási stratégia ugyanis, ha céljaik jogosságát nem is kérdőjelezi meg lépten-nyomon, együtt jár a szkepszissel, hiszen minden értelmetlennek tűnik. Azaz a papírlapnak mindkét oldalát megmutatja egyszerre és nem érvel egyik mellett sem. Végérvényesen nem lehet megítélni sem Gretchent, sem Megynt. Előbbit az teszi kettőssé, hogy pere nem kristálytisztán a szexuális zaklatásból érkezik, ugyanolyan mértékben becsvágyból és hatalmi harcból is. Egyre kevesebb figyelmet kap, de a zaklatásból alakított ügylet ironikus (és egyben kritikus) módon visszahelyezi a figyelem középpontjába.

Míg utóbbi karakternél beszédes, hogy az inzultálás megtagadása ellenére sem került hátrányba, ami viszont odáig vezetett, hogy bár eszköze és tekintélye (státusza) alkalmassá tette volna őt arra, hogy azok helyett is beszéljen, akik nem tehetik, mégsem vállalt felelősséget. Ha valamit egyértelműen megfogalmaz a Botrány szkepszis nélkül, az pont ez, hogy az intézmények dimenziójában, ha az egyén önmagáért nem vállal felelősséget, akkor azzal együtt másokat is veszélyeztet.

Kifejező, hogy a filmben egyedül Kayla (a fiktív, mégis nagyon is valós karakter) személyén keresztül szembesülünk drámával. Itt muszáj megjegyezni, hogy kicsit ad hoc ennek a vonalnak a kivitelezése, mert mindvégig takaréklángon ég. Ezzel azt sugallja a film, hogy az intézmények hatalmi szerkezetében, a munkaerőpiac sajátos kultúrájában olyan fajta abszurd közeg fogan, amelyben a státuszt pajzsként magad előtt tartva, még ha kockáztatsz, sem sérülsz akkorát, mint státusz és kockázat nélkül. Kayla csak sodródik, a kockáztatás nem előjoga, mint a másik két szereplőnek akik közül az egyik meg is teszi, a másik pedig biztonsági játékosként nem tudja eldönteni, hogy kockáztasson-e. E ponton joggal érezhetjük azt, hogy a film a totális abszurditások és talánok közepette megengedett némi állásfoglalást. 

Nem azon van a hangsúly, hogy Kayla bár tehetségtelen, a szexuális zaklatáson keresztül élhet a karrierépítéssel, mintha tehetséges lenne, inkább az a lényeges, hogy önmagában etikai probléma, hogy az intézmény működése lehetővé teszi ezt. Már azt, hogy valakinek olyan lehetőséget kínáljon, ami méltóságvesztéssel is jár. Hiszen kiderül a pályakezdőről, hogy a Fox News kultuszára már csak családi identitása felől sem tud nemet mondani. Kayla végső döntése egyfelől karakterfejlődés, másfelől annak a manifesztuma, hogy egy gépezet és annak természetéből adódó konfliktusa szorosan egybeforr, a változásba vetett hit pedig mindaddig csak ábránd, amíg a gépezet része vagy – így is, úgy is támogatod, ki kell lépned belőle.   

Van egy különleges látásmódja a filmnek a karakterekre vonatkozóan. Kicsit sajátos romantikával él. A jót sosem mutatja meg szélsőségesen, nem is sugallja, a rosszat és a rossz szélsőségeit szemlélteti velük kapcsolatban. Ezzel finoman hangsúlyozza, hogy a karrier mókuskerekében dönteni vagy nem dönteni csak mások kárára tudsz, és hogy az igazság és a hitelesség két olyan fogalom, ami az intézmények gépezetében nem járnak kéz a kézben. Noha Roach esettanulmánya olyan téma, mely a valóságban erősen érzelmi töltetű (a szexuális zaklatások okozatai is durván pszichés sérülések), a film nem akar együttérzést kiváltani befogadójából. Nem tisztán emiatt képtelen bevonni nézőjét az eseményekbe, hanem azért sem, mert kifejezési módja/nyelve mentén szimplán csak kiábrándultan tekint a társadalomra, valamint az intézmények működésére is.

Sajnos nincs akkora tétje, mint amilyen erős témája, mert nem meri túl explicitté és provokatívvá tenni igazán kockázatos kérdéseit – pl. a triász valódi motivációira, azoknak jogosságára és erkölcseire vonatkozóan; vagy épp annak kapcsán, hogy vajon a szexuális zaklatás valóban társadalmi probléma? Esetleg valami más? Egyéni kutyaszorító? (Van/vannak olyan nők a filmben, aki/akik egyáltalán nem tekintik problémának, traumának a dolgot.) Releváns és aktuális kérdéseket, dilemmákat tapogat, de összképe még vitaindítónak is kevés, mert a megannyi felvillantott probléma közül egyikbe sem kezd bele. A Botrány témáját figyelembe véve bár nagyon fontos film, látásmódjai és (ha vannak) szándékai nem elegendőek ahhoz, hogy az asztalra csapjon.