Az eredeti címet (Sibyl) jócskán túlcifrázva érkezett a hazai mozikba Justine Triet legújabb filmje, amelyben egy pszichológus és páciense néhol „szerepcserés” és nem éppen zökkenőmentes kapcsolatát követhetjük végig.

Triet a Victoria (2016) után ismét az egyre foglalkoztatottabb francia nemzeti kincset, Virginie Efirát tette meg főszereplőnek, akit többek között olyan mozikban láthattunk, mint az Életem NAGY szerelme, a Felcsípve, a Szabadúszók és még sok, Magyarországot sajnos elkerülő produkcióban. Efira fő profilja a romantikus filmek humorral és drámával fűszerezve (ennek tökéletes arányait a franciák mesterien tudják kikeverni). Ezúttal azonban olyasvalaki bőrébe bújt, akinek hivatása, hogy segítsen mások életét helyrerakni, valójában azonban talán az összes páciense közül a saját élete van leginkább romokban.

A Szex és pszichoanalízis azzal indít, hogy Sibyl, kettő kivételével az összes páciensét lemondja, hogy régi álmát valóra váltva könyvet írjon. Ez pedig rögtön a film elején erkölcsi kérdéseket vet fel: elvégre „egy sebész sem hagyja abba félúton az operációt a betegen”. Sibylről azonban fokozatosan derül ki, hogy kívülről nézve hiába tűnik magabiztosnak és keménynek, valójában a fel nem dolgozott traumáit (így anyja halálát, alkoholfüggőségét, nem tervezett terhességét, csődbement szerelmi életét…) mélyen elnyomta magában a túlélés és a látszat érdekében.

Ám az egyik, hirtelen felbukkanó páciense magával ragadja: a fiatal színésznő, Margot (Adèle Exarchopoulos – Rudolf Nurejev élete, A hűséges, Adéle élete) annyira megihleti Sibylt, hogy a pszichológusokra vonatkozó nagyjából összes erkölcsi szabályt áthágja. Titokban hangfelvételt készít a Margot-val való beszélgetéseiről, hogy a könyvében felhasználja a nő történetét, aki egy filmforgatáson viszonyba keveredett egy férfival, akitől aztán teherbe esett. És aki ráadásul a film rendezőjének partnere.

A Szex és pszichoanalízis egyik különlegessége a titokzatossága: Sibyl életéről, legfőképpen a múltjáról és érzéseiről nem kapunk „direkt” információkat: villanásnyi visszaemlékezések és asszociációk, finom, néhol alig észrevehető utalások formájában áll össze a kép arról, mi mindent élt át a nő. Sibyl nem az a főszereplő, akinek minden mozzanatával azonosulni akarunk. Sokkal inkább egy olyan összetett karakter, akit bizonyos döntéseiért elítélünk, máskor megértőbbek vagyunk vele szemben, néhol magunkra ismerünk benne.

És talán éppen az ilyen esendő karakterekre van szükségünk ma, a rettentően erős, testileg-lelkileg mindent elbíró szupernők -és hősök között, akik úgy harcolnak az univerzumért, hogy tökéletesen befixált hajuk és sminkjük egy pillanatra sem veszít fényéből. Természetesen nincs bajom a szuperhősökkel, sőt, néha kifejezetten szükségünk van rájuk, hiszen kiragadnak minket a hétköznapokból. Szeretünk bennük gyönyörködni, izgulni velük és értük, de mindezt tesszük annak biztos tudatában, hogy ők úgysem veszíthetnek, mivel ők valahol felettünk, halandók felett állnak, így problémáik is egészen más síkon mozognak (lásd: az univerzum, a világ, de minimum egy város megmentése). A velük való azonosulás viszont megreked a rajongás szintjén, valamint hogy farsangkor Macskanőnek/Batmannek öltözünk.

Sibylért viszont sokkal „földibb” problémák miatt izgulhatunk; lehet, hogy újra alkoholhoz nyúl, lehet, hogy megöli magát egyik páciense, mert nem vette fel neki a telefont és az üzeneteire sem válaszolt, lehet, hogy rossz döntést hozott, amikor elhatározta, hogy fiának és apjának nem szabad találkoznia. Olyan kérdések tehát ezek, amelyek, ha nem is érintenek minden 40 év körüli nőt, de a döntésképtelenség érzésével, az emberi kapcsolatok bonyodalmaival, önmagunk (és mások) hibáztatásával, a bűntudattal már mindannyian találkoztunk.

Sibyl és Margot története vége felé haladva egyre nehezebb lesz eldöntenünk, hogy valójában ki a páciens és ki a terapeuta. Elvégre senki nem éli hibátlanul az életét. És nem csupán azért, mert nem tudjuk, milyen a ‘hibátlan’ élet.