Februári elmaradást kellett pótolnom az Ez így nem OK megtekintésével, amire sikerült is szert tennem két Földre leselkedő apokalipszis között, így böjtmás havának nemzeti ünnepedik napjára. A címért elnézést kérek, szemforgató együgyüségére nincs mentség, de mégis frappánsan összefoglalja a stáblista utáni első gondolataim mediánját. 

Az Ez így nem OK egy klasszikusnak nevezhető felnövéstörténet első szeletkéje, hosszát tekintve egy terjedelmesebb mozifilmnek feleltethető meg. Benne van, aminek ilyenkor lennie kell: traumák, félelmek, depresszió, szexualitás, önképzavar, frusztráció, barátok és család szerepe. És persze, aki látta az előzetest (vagy – adaptáció lévén – olvasta az alapjául szolgáló művet) tudja, hogy ez a képlet meg van fűszerezve egy kis természetfeletti misztikummal is. 

Sydney (a zseniális Sophia Lillis megformálásában), a főhősünk unalmas lánynak tartja magát, amiről persze rögtön levágjuk, hogy nem lehet az, hiszen unalmas főszereplőről lehet sorozatot készíteni, csak nem érdemes. Sydney kifejezetten érdekes figura, de sem őt, sem magát a sorozatot nem nevezném korszakalkotónak, maradnak a coming of age és dramedy formátumok biztonságos keretei között. Lelkének törékenységét több dolog határozza meg: egyrészről rátelepszik édesapja tragikus elvesztésének a súlya, akit jobban szeretett, mint az anyját; az iskolában furcsa különcként van számon tartva, magányos, nehezen kommunikál, és benne van egy dacon és keserűségen alapuló felsőbbrendűségi tudat; végül, ott van neki egyetlen barátja, Dina, akivel való kapcsolata még számára sem teljesen egyértelmű. Mindemellett ott van az említett természetfeletti komponense a történetnek, de a sorozat sem rögtön oszlatja el a ködöt, hogy ennek mi a szerepe, honnan van, és egyáltalán van-e, vagy csak a főhős túlburjánzó fantáziájának eredménye.

A második legfontosabb szereplő a történetben Stanley (Wyatt Oleff, Lillishez hasonlóan egy Az-veterán) aki nem nézőpontkarakter (egyedül Sydney-nek hallani a gondolatait – főleg, amit a naplójába ír), de az ő, vélhetően szintén nem egyszerű családi hátterébe is ad egy kis betekintést a sorozat. Stanley Sydney-nek az a katalizátor az életében, ami képes rég elfeledett húrokat megpendíteni Sydney lelkében, és ami elindít benne egyfajta változást, és önmagának, valamint a környezetének, valamint vele való kapcsolatának felülvizsgálatát.

Azt azonban, hogy minek a hatására képes Sydney képes szuperhőssé avanzsálódni, az elsőre is leszűrhető. Nem újkeletű és nem ismeretlen dolog a fiatal mutánsok és varázslópalánták körében sem (X-men és Harry Potter, most rátok nézek – és a Star Wars erőérzékeny gyermekei csak most jutottak eszembe), hogy a félelem és düh hatására öntudatlanul válogatott borzalmakat követnek el, mert nem képesek heves érzelmeiken urrá lenni. Valami hasonló a lényeg Sydney vonatkozásában is, ami egyben szimbóluma saját magával és érzelmeivel való békétlenségének. Önmaga elfogadásának útja azonban tövestül kicsavart fákkal van kikövezve, és az első rész kezdő képsora előrevetíti, hogy ez bizony nem egy egyszerű folyamat.

A zsáner kedvelői valószínűleg kedvelni fogják a szériát, aminél már készültek a műfajban fajsúlyosabb művek, de Sophia Lillis és Wyatt Oleff sziporkáznak együtt, és a karakterek azonosulhatósága, a közöttük lévő kémia, a szimbolika és a néhol fergeteges humor miatt egy megtekintésre mindenképpen érdemes.