A Netflix mostanra már minden mozgóképes médiumba belekóstolt sikeresen. Ez alól a dokumentum sorozatok világa sem kivétel, elég, ha csak a Making a Murderer-re gondolunk. Nemrég egy olyan történetet kaptunk, ami tovább erősíti az ezt nem hiszem el, hogy a valóságban megtörtént dolgok táborát. Ez a Tiger King: Murder, Mayhem and Madness.

5-10000 vadmacska él kerítés mögött az Egyesült Államokban és csupán négyezer tengeti a napjait szabadon. Viszont a rácsok mögé szorultak más-más körülmények között vannak. Ezeken a helyeken pedig tulajdonostól függően bánnak velük. Vannak, ahol a látogatók számára a kölyköket kézről kézre adják, simogatás céljából, miközben a legnagyobb fájdalmakat élik át ez alatt. Mások meg úgy vélik, hogy nem hogy nem szabad hozzájuk érni, hanem a territóriumuktól is tisztes távolságban szabad őket figyelni. Mind a kettő lehetőséget természetesen pénzért.

Körülbelül ennyit foglalkozik az állatokkal a sorozat, ami egyáltalán nem negatívum, hiszen a valóságban is ők csak egyfajta hivatkozási alapként szolgáltak a gazdáik között történő konfliktusokra. Mert nem a tigrisek, a párducok vagy az oroszlánok vannak reflektorfényben, hanem három olyan ember, akikkel finoman szólva nem szívesen ülnénk le egy asztalhoz enni.

Joe Exotic (Joeseph Schreibvogel-Maldonado-Passage) egy teljesen ellentmondásos, elképesztően irritáló figura. Klasszikus redneck kinézetű ember, akinek a fegyvermániája már-már a beteges szintet képviseli. Melegségét nyíltan vállalja, de olyan mértékben, hogy kis kihagyásokkal ugyan, de egyszerre három férjet fogyasztott el. Country zenék gyártásával is foglalkozik, amik a klipekkel együtt az ízléstelenég határát bőven átlépik. Ezeket egyébként szerencsénkre többször meghallgathatjuk a részek alatt. Fő állásban azonban egy saját állatkertet üzemeltet és a vadmacskáit felhasználva egy saját valóságshow-t készít. Ezekből csak úgy sugárzik az értelem és a megbecsülés a másik emberek iránt. Végül pedig még indult Trump ellen az elnökválasztáson.

Az ő ellenfele Carol Baskin, aki a nagymacskák Teréz anyája, legalábbis önmagát így akarja aposztrofálni. Nála tilos a simogatás vagy bármilyen interakció az állatokkal. Önkéntesek százai állnak a kapui előtt a jótett reményében. A modern kor eszközeit Carol sikeresen kihasználja, mivel több százezer követője van a különféle felületeken, ahol az emberek csodálva isszák a szavait. A vadállatok háziállatként való tartása ellen harcol folyamatosan, miközben a privát állatkertjének jegyeiből bőségesen jövedelmez. Sötét titka neki is van, nem nagy, csupán annyi, hogy lehetséges, hogy a férjét megölte és megetette a tigriseivel.

Az ő kettejük harcát követhetjük végig, de az egyik mellékszálon egy harmadik aranyembert is kapunk Bhagavan Antle személyében. Ő sem kicsit hordja fent az orrát, aki az állatok iránti közvetlensége mellett, konkrétan egy háremet üzemeltet. Alkalmazottjaival való hozzáállása ennél nem lehetne egyszerűbb. Ha a nő előrébb akar jutni a ranglétrán, le kell vele feküdnie. A mellplasztika, valamint a fárasztó munka is jellemző a munkamódszerére. Ennek a három embernek a meglátásain át kapunk bepillantást ezekbe az állatkertekbe. Bármennyire is szánalmasak, gyakran idegesítők, egy-egy ponton mégis tudjuk őket sajnálni, leginkább Joe-t és Carol-t a tragikus múltjuk miatt.

Mégis inkább a korábbi negatív jellemzőik dominálnak. Ezeket általában egy-egy erősen szereplőközpontú epizódokból tudjuk meg, amik inkább kiegészítőként szolgálnak, illetve árnyaltságát adják meg a szereplőinknek. A korábban említett konfliktus egy hosszan elhúzódó cicaharcnak felel meg. Valóságshow-ban, videókon, interjúkon keresztül egymás lejáratása zajlik. Ez a két ember egymás vérét szívta éveken át egészen addig, amíg a kisebb nézeteltérésektől a megfontolt, szándékos emberölésig jutottak el. Szerencsére tényleges gyilkosság nem történt. Az állatok ügye a kiindulópont, de nagyon hamar átváltanak olyan motivációkra, mint például a pénz és a hírnév. Borzasztóan dühítő látni, hogy egy valóban fontos témáról, az állatvédelmet megvetésre méltó emberek használják fel a saját egójuk növeléséhez. Ez kivétel nélkül mindegyikükre igaz.

Bár sok humoros pillanattal bír a széria, mégis rossz, kínos nézni a látottakat. Többször felteszi magában az ember a kérdést, hogy ez mégis hogyan történhetett meg. A hét részt megnézve pedig teljesen érthetően jutunk el ahhoz a következtetéshez, hogy az emberiségnek pusztulnia kell. A fontos üzenete ellenére nem tökéletes alkotásról beszélünk. Kevesebb rész talán elég lett volna, néha elkalandoznak más irányokba. Persze azok sem unalmasak, csak nagyon kitöltő anyagnak érződnek. Illetve a zene, ami nagyon sokszor kizökkentő, máskor meg nevetséges.

Tom Waits-től mit keres itt a Way Down in the Hole? Egyszerűen nem tudtam nem a Drót című sorozatra gondolni közben. Ezek persze inkább a luxusproblémák kategóriába esnek, egy nagyon jól sikerült dokumentumsorozatról beszélünk a Tiger King esetén. Valamiről még mindenképpen beszélni kell. Amióta kikerültek a részek, megérdemelten nagy sikere van a közönség részéről is. Ez egyáltalán nem probléma, a baj az emberek reakcióival van. Inkább a nevetgélések mennek a szereplőkön, mintsem az állatok sorsával való törődés. Egyáltalán nem a hippi beszél belőlem pusztán az, hogy nem véletlenül készült el ez a sorozat erről a témáról. Sokkal több figyelmet érdemel.

Zárásként pedig egy kommentárt szeretnék idézni, amit az egyik interjúalany fogalmaz meg a történések után. ‘Ez csak egy ostoba komédia két egzotikus állat-tartó közt’. Annál azért többről van szó, de sajnos van benne igazság.