Folytassuk cikksorozatunkat, amelyben a kreatív, tehetséges, sokoldalú szerzőket vesszük alapul, valamint a munkáikat, amelyek a popkultúra kiemelkedő képviselői. A cikksorozat első részét itt találjátok, amelyben a showrunner fogalma is tisztázásra került. A legutóbbi cikkel ellentétben most csak két emberről lesz szó. Az írásban spoilerek fordulnak elő!

Bryan Fuller

,,I love horror, fantasy and sci-fi. Those are my genres of love and devotion.”

Fiatalon a Star Trek-en inspirálódott és nagyon hamar a tűz közelébe került, amikor két Star Trek sorozat (Deep Sapce Nine, Voyager) pár epizódját írta. Karrierjének ez az időszaka azonban hamar véget vetett, mondván, hogy elege lett a sablonos történetekből, az egysíkú karakterekből. Elmondása szerint őt mindig a szereplői érdekelték a legjobban. A jellemük, illetve a figurák közötti interakciók azok, amik igazán mozgatják és amikhez alárendeli a történeteket. Ezen kívül Fuller minden sorozatában benne van egyfajta halálhoz fűződő beteges viszony, a fekete humor, valamint másság témája. Ezeket pedig úgy tudja zseniálisan egybegyúrni, hogy kifogástalan végeredmény születik, olyan kimagasló vizualitással, amit semmi máshoz nem lehet hasonlítani. Egy igazi munkamániásról beszélünk, aki habár egyszer tett egy korrekt kitérőt a filmes világba (Carrie; 2002), mindig is a sorozatokhoz vonzódott. 

Első, saját kreálmánya a Dead like me (Haláli hullák) volt, ami címéből eredően a sokat feldolgozott, ám örök kérdést feszegető témával foglalkozik, mégpedig, hogy mi van a halál után. A főszereplőnk George egy meglehetősen cinikus, sótlan tini, akinek az élet finoman szólva is unalmas. Családjával nem nagyon foglalkozik, egy cégnél dolgozik a főiskola abbahagyása után. Minden szép és nagyon jó lenne, de a lány egyszer csak életét veszti egy látványosan morbid jelenetben. Igen, ennek a sorozatnak a főszereplője halott és nincs hófehérkés feltámadás, az is marad végig. Azzal a kiegészítéssel, hogy egy kaszásokból álló csoporthoz csatlakozik, akiknek az a feladata, hogy átkísérjék a nemrég elhunytakat a túlvilágra. Rengeteg halálesetet látunk a részek alatt, a sorozat mégsem sötét, komor hangulatú, hanem már szinte a vígjáték határát súrolja (az elhunytak halálai is inkább viccesen hatnak, mintsem tragikusnak).

Nagyon szórakoztató látni és hallani azokat a kedvességgel átitatott beszélgetéseket egy olyan témáról (halál), amiről ehhez hasonló módon nem sokan tudnak. South Park-ot megirigylő módon tudnak a karakterek beszélni az életről, annak tanulságairól, de leginkább a sokszor felhozott őstémáról, a halálról. A Dead like me elkaszálását nagyon sajnálom, mert ezt tényleg néztem volna még egy ideig és szerintem még bőven lett volna alapanyag a folytatásra. Itt meg kell emlékeznünk arról, hogy Fuller és a stúdiók nagyon ritkán találják meg a közös hangot. Olyan szinten, hogy a sorozatai 90%-a kreatív nézeteltérések miatt nem folytatódtak. Egy ilyen egyedi ember esetén pedig ez nagyon sajnálatos.

2004-ben pedig jött a rövid életű, de annál szórakoztatóbb Wonderfalls, aminek a főszereplője, Jaye műanyag állatfigurákkal beszélget munkaidőben. Ezek a tárgyak pedig kalandokba keverik őt, melyekben különböző embereken segít. Röviden ennyi a Wonderfalls csavarokban, kreativitásokban gazdag története. A főhős családját is részletes megismerjük a kalandok alatt, amely sztorik egyébként is egy szép, lekerekített ívet adnak a tizenharmadik rész végére. A sorozat abszurd jellegére nem is kell külön kitérnem, elég, ha ismét felhozom a beszélő állatokat. Fergeteges ötlet és megvalósítás, ahogy maga az egész sorozat az.

A Pushing Daises (Halottnak a csók) egy be nem teljesült Rómeó és Júlia sztori Bryan Fuller módra. Mit is takar ez a kijelentés pontosan? Van egy fiatal srác, aki egy isteni ajándékkal, vagy inkább átokkal született. Pusztán egy érintéssel képes halottakat feltámasztani egy rövid időre. Azonban ha a visszahozottat ismét megérinti, akkor az illetőt soha többé nem tud feltámadni. A csavar az egészben csak most jön. Ha egy holtat egy percnél tovább tart életben, akkor valaki más hal meg. Amellett, hogy gyilkosságokban segít megtalálni a tettest ezzel a képességével , Ned (a főszereplő) feltámasztja barátnőjét, akihez viszont nem érhet hozzá, különben baj lesz. A sorozat alapvetően egy kedves, magával ragadó hangulattal rendelkezik. Maguk a halálesetek sem kegyetlenek, akármilyen furán is hangzik, de megvan a maguk bája. A szereplők tökéletesen vannak eltúlozva, a szövegek könnyedén pörögnek a levegőben és élvezet őket hallgatni, miközben az egész sorozat kinézete igényesen giccses. A felsorolt jelzők talán furcsának tűnhetnek egyeseknek, de azok higgyék el, pont ezek miatt működik a sorozat igazán.  

Ebben az időszakában Fuller a Heroes (Hősök) című sorozatba is írt, talán pont a legjobb epizódokat ő alkotta meg (Company Man). Hősökkel teli pályafutása nem tartott sokáig, mivel a sorozat eredeti készítőjével, Tim Kring-gel nem értettek egyet a történet és a karakterek továbbvitelében, és Fuller-nek mennie kellett. Viszont egyáltalán nem kell sajnálnunk őt. 2013-ban ugyanis elérkeztünk szerintem az életmű csúcsára, Hannibal Lecter-rel a főszerepben. Természetesen hatalmas rizikó volt egy ilyen kultikus karaktert tévére átadaptálni, de minden kétséget sikerült eloszlatni a három évad alatt. Kimondom, ennél a szériánál képileg nincs szebb és esztétikusabb. Olyan mértékben tökéletes az operatőri munka, a beállítások, a képi világ, hogy ténylegesen ott ragadunk a látottak előtt.

A színészek egytől-egyik zseniálisak, a történet csavaros és hidegrázósan kegyetlen. Tökéletesen van felépítve és egyberakva mind a három évad. Bár sokan a harmadik etap elejét már túl művészinek titulálják, én azokat az elvontabb részeket is élveztem és faltam minden egyes elejtett mondatot és néztem a szemkápráztató képi megoldásokat. Bár egy adaptációról van szó, egyrészt alapos és jól működő kiegészítések történtek az eredeti sztorikhoz, másrészt van benne egy jó nagy adag szerzői gondolat is (pl. Hannibal és Will kapcsolata). A fannibálok rajongása ellenére (Hannibál sorozat rajongói) nem készült negyedik évad és egy nagyon szép, de kemény cliffhanger-rel köszönt el mindenki emberevő pszichopatája. Fuller sikeresen keverte meg Thomas Harris regényeinek ,,kártyáit” és egy olyan várat épített belőlük, amit senki nem tud lerombolni.

Mi a közös az American Gods-ban és a Star Trek: Discovery-ben az alanyunkat kivéve? Az, hogy az első évad után mindkettőnél eltávolították Fuller-t, az okot már kifejtettem, hogy miért. Előbbi egy Neil Gaiman könyvadaptáció, ami bemutatható akár egy szürreálisan megfogalmazott álomnak. A látottakból leszűrve a drogos látomást így lehet elképzelni. Hasonló helyzet áll fenn képileg és történetileg, mint a Legion esetén. Nem biztos, hogy tudom követni a történéseket, de annyira bevonz az egész hangulata, hogy lehetetlen otthagyni. Nem meglepő módon a második évadtól már nem övé a kreatív kontroll a sorozat felett. A Star Trek:  Discovery-t bár nem követem, a visszajelzések szerint az ő keze alatt szintén jobban bizonyult a széria, mint azután, hogy lelépett. Majd azzal is teszek egy próbát mindenképp.

Egyelőre semmi hír afelől, hogy Fuller készítene mostanában valamit. Egy valami viszont biztos. Ha egy új dologgal áll elő, akkor az garantáltan, ha rövid ideig is, de az ő szellemiségét fogja tükrözni. Nyugodtan azt is mondhatná, hogy ,,This is my design.”

Kurt Sutter

,,I’m a guy desperately in need of buffers. I have big feelings, big reactions, big emotions. All the things that serve me as an artist, but challenge me as a socially-responsible human being.”

A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve. Ez a mondat lehetne Kurt Sutter ars poetica-ja, ugyanis műveiben rendre előfordul ez a toposz. Szereplői hiába akarják a boldogságot, a békét elérni az életükben, valami mindig megakadályozza őket ebben, olyan mértékben, hogy sokszor kénytelenek bemocskolni a saját kezüket. Morális kérdéseket nem fél feszegetni, szereplőit bármikor kész veszélynek kitenni és az se biztos, hogy az illetők túlélik-e az adott történést. Az ilyen fajta, állandó sötétben tartás módszer ellen már jó pár színésze felszólalt, Sutter-nek emiatt érthető módon többször lelkileg fel kellett készítenie a személyeket az elkövetkezendőkre a karaktereket illetően. Ez nemcsak a Sons of Anarchy esetén volt így, hasonló dolgok történtek a The Shield stábjában. Lobbanékony, nehezen lehet vele egyezkedni, vagy pedig éppen vitatkozni. Ezt ő maga is többször elismerte és a mostani helyzetét részben a természetének köszönheti.

Családi problémákkal, alkohollal és drogokkal fűszerezett fiatal évei után 42 évesen került az FX-hez, Shawn Ryan kezei alá, aki nagyon hamar egy biztos széket adott neki az írószobában. A The Shield a The Wire mellett a legjobb zsarusorozat, ami méltatlanul el volt és el van hanyagolva a sorozatok között. Adrenalinpumpáló epizódok, remekül megírt karakterek, emlékezetes jelenetek, tragikus végzetek. Minden benne van, ami miatt egy sorozatot lehetni szeret. Minden más rendőr történetet zárójelbe tesz és semmi kivetnivaló nem marad utána. Kivéve az az űr, ami a vége miatt keletkezik bennünk. Bár ezek csak részben Sutter érdemei, aki évről évre egyre fontosabb pozícióban helyezkedett el az alkotói folyamatokban. Írói kredit mellett végül a produceri címet is megkapta, azon kívül, hogy a harmadik évadig még szerepet is vállalt a sorozatban. Hatalmas tapasztalatszerzési lehetőségnek és a saját hang megtalálásának bizonyultak a The Shield-nél eltöltött évek Sutter számára, amiket a későbbiekben bőven tudott alkalmazni. Az pedig csak hab a tortán, hogy itt ismerkedett meg későbbi feleségével, Katey Sagal-lal (Az Egy rém rendes családból mindenki szeretett Peggy-je), aki kisebb szerepben Shawn Ryan szériájában is feltűnt, azonban egy Hamlet parafrázisban tudott igazán kiteljesedni és nézők millióival tudta elfelejtetni azt a bizonyos vörös, borzalmas parókát.

A Sons of Anarchy tekinthető teljes mértékben az első, igazi Sutter esszenciának, melyet teljes mértékben ő felügyelt. A széria hitelessége érdekében hosszú időt töltött különféle motoros klubok tagjaival, hogy az életfilozófiájukat, tapasztalataikat megértse és ötletforrásként alkalmazza azokat. Ezt az alapot pedig feltűzte egy klasszikus tragédiára, amelyet nem biztos, hogy minden középiskolás örömmel olvas el. A Hamlet típusfiguráit akarva akaratlanul megkapjuk. Itt van az ifjú herceg, Jax Teller, aki apja emlékiratainak (Hamlet apjának szelleme) megtalálása után helyes útra akarja terelni a motoros klubját és a saját életét (Dániát). Anyja, Gemma (Getrúd) és mostoha apja Clay (Caludius) azonban teljesen más jövőt képzelnek el mind magánéletben, mind pedig a klub ügyeiben egyaránt. Még sokáig lehetne sorolni a többi szereplő átírását, amik, jól és ami a legfontosabb kiszámíthatatlanul meg is történtek. Ezáltal az újdonság varázsa a legtöbbször fenn van tartva egy-egy karakter sorsát illetően. Egyik nagy előnye a sorozatnak pont ebben rejlik. A Sons of Anarchy több évadon keresztül sikeresen gyomorba vágó és meglepő tudott maradni miközben az egyensúly tökéletes volt a kvázi Harley-Davidson motorokkal teli gengszterlét és a családi kötelékek között.

A The Shield-hez hasonlóan szintén hét évados ez a sorozat, de nemcsak ebben mutatnak párhuzamot. Jó pár nevet találunk a színészek között, akiket Sutter átszerződtetett a saját alkotásába. A legjobb ebben a tekintetben Walton Goggins szerepeltetése, ami röviden összefoglalva, egyszerűen briliáns. Ismét bebizonyítja, hogy az egyik legjobb színész. Az itteni figurája nagyon szórakoztató amellett, hogy szánni való is. A cselekmény szövése, az évadok felosztása és felépítése (mindkettőnél átmenetet képez a negyedik) mind-mind hasonló elvet követnek az FX két gyöngyszeménél. Mindkettő esetén a korai évadokban kisebb ügyeket kapunk, ezeket a végére felváltják a nagy ívű, összefüggő történetszálak. A helyszínül szolgáló városok nevei is hasonlóságot mutatnak, Farmington és Charmington. Azon pedig meg se lepődünk, hogy mindkét sorozat egy zárt csoportól szól, akiknek a tagjai próbálnak a helyes úton maradni, de részben miattuk, részben a környezetük miatt ez egyáltalán nem sikerül nekik.

A sorozat azonban sajnos nem hibátlan. Egy motoros hasonlattal élve már az elején maxra pörgetett Sutter mindent és a vége előtt nem sokkal egyszerűen lefulladt. Az utolsó két évad esetén, amik bár jól sikerültek, már nagyobb hibákat lehet felfedezni. Az öncélú brutalitás itt már nagyon zavaró, a gyógyszer teljesen elgurult. Sutter elvesztette a mértékletességét és sokkal inkább azért öl meg egy-egy karaktert, hogy valami hatást érjen el. (Tara, Clay halála kivétel) Az akciójelenetek korábban sem voltak kimagaslók, eléggé fantáziátlanok voltak, de az utolsó etapban már a paródia kategóriában mozogtak (nem volt pénz jó CGI-ra). A montázsok használata is már a vicc kategóriába esett. Az ötödik évadtól vezették be a rész eleji, végi montázsokat, amikből egyszerűen egy idő után sok volt. Volt pár alkalom, amikor a zene mentette meg a látottakat (pl. Oh Darlin’ what have I done), de még így is átestek az alkotók a ló túlsó oldalára. A sorozat bár el lett húzva, mégis méltón tudott elbúcsúzni, és az utolsó jelenetet egy olyan kiírás követett, ami tökéletesen összefoglalta a Sons of Anarchy lényegét.

„Doubt thou the stars are fire; Doubt that the sun doth move;

Doubt truth to be liar; But never doubt I love.”

– William Shakespeare –

2015-ben Sutter-nek köze volt ismét egy sorozathoz, valamint egy filmhez egyaránt. A The Bastard Executioner első és egyetlen évada sajnos magán viseli alkotója rosszabb SOA-s pillanatait, és nem több egy valóban látványos, erőszakos, de erőltetett, bugyuta mitológiájú történelmi fikciónál. A Southpaw (Mélyütés) a szokásos, unásig ismételt felemelkedés, bukás, újra felemelkedés sztorit meséli el brutális stílusban, és egy olyan Jake Gyllenhaal alakítással, ami garantáltan az ember emlékezetében marad hosszú időre. Nemrég (két éve) pedig megkaptuk a mestermű, a  Sons of Anarchy világában játszódó testvér sorozatot Mayans M.C. címmel, mely egy az anyasorozatban már megismert bandával foglalkozik (alkotói válság ide vagy oda).

Sajnos nem volt szerencsém a sorozathoz, de arról tudok, hogy Sutter a második évad után távozott, a korábban felhozott személyiségjegyei miatt. Az, hogy ő mondott fel, vagy az FX rúgta ki, máig bizonytalan. Margóra írnám, hogy ezzel egy tartós, 18 éves kapcsolat ért véget a csatornával. A Diva. Clown. Killer. címre hallgató sorozatáról a címen kívül nem tudunk semmit, szóval még várhatunk az újabb Sutter adagra. Viszont amíg ezt tesszük, addig se felejtsük el ,, Come join the murder, come fly with black…”.

A cikksorozat hamarosan folytatódik. Legközelebb remélhetőleg ismét három emberrel a középpontban.