Folytatódjon a kultfilmekről szóló cikksorozat, melynek az előző részét itt a felvezetőjét pedig itt lehet megtalálni. Az írás spoilereket tartalmaz! A hetvenes években nagyon sok filmes műfaj tette le a névjegyét egy-egy kiemelkedő, korszakalkotó filmmel, ami a korábbiakhoz képest mérföldkőnek számított. Ekkor jelent meg a slasher filmek zászlóhordozója, A texasi láncfűrészes mészárlás (1974), de sci-fi is ebben az időszakban bontogatta szárnyait a Harmadik típusú találkozások (1977) képében. Az Alien, vagyis kreatív magyar címén, A nyolcadik utas: a Halál pedig ennek a két zsánernek a bezártsággal feldíszített és xenomorph-fal (űrlénnyel) teletömött szerelemgyereke.

Egy űrhajó, név szerint a Nostromo fedélzetén vagyunk, ahol egy bányászokból álló legénységet ismerünk meg. A tagok mind egyszerű emberek, akiknek egy célja van csupán, visszatérni a Földre a kibányászott ércekkel. Útjuk során azonban egy kis kitérőt tesznek egy ismeretlen, tojásokkal teli bolygón ahonnan tudtukon kívül magukkal visznek egy potyautast, aki (pontosabban ami) később olyan poklot szabadít rájuk, amire egyikük sem volt felkészülve. Dan O’ Bannon-től származó forgatókönyv Ridley Scott kezei alatt vált igazi kultikus művé, ami semmi mást nem helyez középpontba, mint a bezártságot, az elszigeteltséget. Egy olyan helyzetet kell magunk elé képzelnünk, ami finoman szólva sem rózsás.

Hét embernek egy eléggé szűkös, sötét környezetben, mindenféle katona előképzettség nélkül kell felvennie a harcot egy olyan lénnyel szemben, amiről konkrétan semmit nem tudnak. Nincs fogalmuk róla hogyan viselkedik, mik a gyengéi, az erősségei, de a legelszomorítóbb az egészben az, hogy egy olyan idegen fajról beszélünk, ami sportszerűen gyilkol. Ez a vágható feszültséggel teli helyzet most is hatással van a nézőkre, a Csillagok háborúja kijövetele után pedig szabályosan sokkolta a nézőket. Semmilyen reménysugár nem hatja át a filmet, a hideg feketeség, a sötét burok mindent bekebelez, és bár a film végén bizonytalan rögpályára kerül a xenomorph, a könyörtelen, rideg halál így is belengeni az egész alkotást és a stáblista végéig nem engedi el a nézőjét.

Bármennyire is negatívvá vált (jogosan) az ilyen típusú filmekhez való hozzáállás, köszönhetően a minőség finoman szólva sem magas színvonalának, ki kell mondani, hogy A nyolcadik utas … esetén mégis egy klasszikus értelemben vett slasher filmmel van dolgunk. Itt is van egy tapasztalatlan csapat, aminek a tagjainak (egyszerű, egymondatos figurák) szembe kell nézniük egy gyilkológéppel. A létszám a játékidő előre haladtával folyamatosan csökken, míg végül marad a final girl (Ripley), aki minden erejét és lehetőségét felhasználva elpusztítja a szörnyet. Röviden, már felhasznált és számtalanszor látott panelekből építkezik a film. Mi miatt tudott mégis létrehozni egy kitörölhetetlen és helyettesíthetetlen helyet a filmművészetben?

A hangulata és az atmoszférája miatt emelkedik ki a mai napig ez a film a középszerűség tömegéből. A bezártság általi kilátástalanság még sosem volt ennyire vészjósló, a világűr rideg és kegyetlen végtelensége pedig egy alien tojásból kikelő facehugger fojtogató érzésével ér fel (jumpscare csak néhány helyen fordul elő mindössze, olcsó ijesztgetésekkel ritkán él a film). Az Alien teljesen egyértelműen megelőzte a korát és ellenpéldakánt szolgált a fénykardos (Star Wars) vagy éppen az Enterprise (Star Trek) általi, korábbi megközelítésekkel.

A címszereplő H. R. Giger teremtménye is megér egy misét, hiszen a popkultúra masszív tagjává vált az idők alatt. Bár nem sokat látjuk a cselekmény során, (ha öt percet mondok, talán még túlzok is) de abban a kevés jelenetben olyan erős jelenléte van, hogy nem tudjuk figyelmen kívül hagyni (ahogy maguk a szereplők sem). Egy olyan rovarszerű életformát sikerült megteremteni, ami szinte elpusztíthatatlan. Az álcázás mestere, akit nem nagyon lehet (érdemes) kicsit is megsebezni, mert a következménye finoman szólva átütő élménynek fog minősülni. Maga az idegen megvalósítása is egészen elképesztő. A tervezés során Giger egybegyúrta az emberi anatómiát a biomechanikával, az elkészüléskor pedig különféle kreatív módokon (pl. fogakat helyettesítő csavarhúzófejek) oldották meg az idegen életre hívását.

A lény báb és jelmez kinézetét borzasztó nehéz volt az akkori technológiával leplezni, ez az egyik oka annak, hogy a xenomorph csak egy pár pillanat erejéig bukkan fel, azonban a körülményekhez képest még így is nagyon jól néz ki. Annak ellenére, hogy pár alkalommal szabályosan látható a damil a filmben és az idegen megmozdulásain (szó szerint) érezni az idő vasfogát, Giger víziója mégis egy olyan entitást eredményezett, ami semmi mással nem keverhető össze. Az eredeti tervek szerint még szemei is lettek volna az idegennek, de egy idő után mégis elszemtelenedett, így válva még kevésbé humanoiddá és egyben félelmetesebbé.

Összességében az idegen nagyon impozánsan is néz ki, ahogy maga a film is. Ridley Scott esetén nyugodtan ki lehet jelenteni, ha valaki, akkor ő biztos ad arra, hogy filmjei – egyszerűen és sarkosan fogalmazva – jól nézzenek ki. Ezt még a filmek előtti, képzőművészettel kapcsolatos múltja igazolja. Monumentális látvány, szemet gyönyörködtető operatőri munka jellemzi egész filmográfiáját és ez alól az Alien sem kivétel. Semmi CGI, csakis a felépített, a legkisebb részletig kidolgozott díszletekkel (elég, ha az űrhajó gondolunk) és a beállításokkal való játszadozások (vállon felvett kézi kamerás felvételek gyakoriak) azok, amik elérték a kívánt, nyugtalanító hatást. Az egész olyan jól sikerült, hogy az 1980-as Oscar-díj átadón a film elnyert a legjobb vizuális effektekért járó díjat. Scott semmit nem bízott a véletlenre, sokszor ő maga tartotta a kamerát a rendezői vízió teljes körű megvalósulása érdekében.

Nemcsak ezt az idegen lényt sikerült kitermelnie a filmnek, hanem az elsők között lévő kompetens női főszereplőt Ellen Ripley személyében, Sigourney Weaver alakításában. Ez a kijelentés inkább a film második felére igaz, ugyanis az elején a karakter szinte teljesen háttérbe szorul, és a legénység többi tagja dominál. Pedig ha az Alien franchise valaha szóba kerül, akkor általában vele azonosítják a filmeket. Itt Ripley még mindössze parancsokat hajt végre, esetleg kommentálja az eseményeket. A körülmények kényszerítik rá, hogy felvegye a harcot az idegennel és emiatt lehet az, hogy a végén csak ő marad életben a macskával együtt. Kondi_HUN szavait idézve Ripley szerepének fontosságáról:

,,Ripley erős női karakter, ezt tudjuk jól, és úgy válik azzá, ahogy mi nézők nem is sejtenénk. A film elején a karakter jobbára háttérbe szorul, nincs kiemelve semmilyen tulajdonsága, amivel magára vonzaná a figyelmet. Ripleyt a körülmények kényszerítik, hogy erősebb legyen társainál, így egyedül Ő esélyes a túlélésre. Akkoriban a női főszereplők férfias tulajdonságokkal való felruházása nem volt túlzottan elterjedt, így rizikós is volt ez az ábrázolás, azonban főszereplőnk a megpróbáltatások ellenére sem felejt el igazi nőnek lenni. A szakmabeliek a mai napig példaértékű karakterként beszélnek a film női főszereplőjéről.”

A példaértékű jelző nemcsak Ripley-re, hanem az egész filmre is igaz. Az Alien-re a mai napig úttörő filmként hivatkoznak és senki nem tudja lerombolni azt a mítoszt, amit sikerült kiépítenie maga körül. Még akkor sem, ha voltak az elmúlt években rá próbálkozások (Elég, ha a rossz életű Alien vs. Predator filmekre gondolunk). A cikk elkészültéért köszönöm Kondi_HUN segítségét. A sorozat következő állomása egy disztópikus Angliába vezet el minket, ahol egy csapat fiatal tartja rettegésben az emberek, de leginkább a gyévocskák életét.